Kettéfűrészelés és karóba húzás: a délvidéki tragédia
A délvidéki magyarok tragédiája a magyar történelem egyik legsötétebb fejezete. A bestiális kegyetlenséggel elkövetett népirtás mégis a XX. század legkevésbé ismert és leginkább eljelentéktelenített eseményei közé tartozik. A korabeli magyar kormányoknak kezdettől fogva tudomásuk volt a mészárlás tömeges méreteiről, mégsem tettek érdemleges lépést az atrocitások megfékezése érdekében. A koholt vádak alapján elítélt és kivégzett áldozatokat a vádak alól azóta sem mentesítették, nem rehabilitálták őket és hozzátartozóikat sem kártalanították anyagilag.
- te -
1944-45 telén, Délvidéken, a jugoszláv kommunista partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg a civil magyar, német és horvát lakosság ellen brutális kegyetlenséggel követett el népirtást, a német és magyar hadsereg második világháborús tetteinek megtorlására hivatkozva. 1944 októberében, a győzelem küszöbén a szerbiai Bánság területére lépett szovjet haderő, Tito marsall partizánseregével nyomult fokozatosan előre. Az elfoglalt területek magyar és német lakosai tartottak az új rendtől, de akkor még elképzelhetetlennek tartották azokat a csapásokat, melyek később érték őket.
Josip Broz Tito
A német és magyar kisebbségre váró bánásmódra egyértelműen utalt a Vajdasági Tartományi Pártvezetőség október 2-i körlevele: "A leghatározottabban le kell számolni az 5. hadoszloppal, elsősorban a megszállók közvetlen támogatóival. A pártszervezeteknek a legsokoldalúbb segítséget kell nyújtaniuk az OZNA (Népvédelmi Osztály) szerveinek a háborús bűnösök felkutatásában, elsősorban a svábok és a magyarok soraiból, akik népeinket öldösték, üldözték és fosztogatták..." A szovjet csapatok és a partizánok által elfoglalt területeken népfelszabadító bizottságok alakultak, melyek - a hatalom legfőbb képviselőiként - megkezdték a vélt vagy valós háborús bűnösök felkutatását. Hozzájuk érkeztek a szerb lakosság feljelentései, melyek alapján listák készültek a letartóztatandó személyekről.
A bosszúhadjárat levezénylésére, a magyarok és németek megfélemlítésére és menekülésre kényszerítésére a népfelszabadító bizottságok tevékenysége elegendő lett volna, azonban Tito a Magyarországhoz tartozó területeken különösen kemény leszámolást tervezett. 1944. október 17-én a katonai közigazgatás bevezetését rendelte el a Bánság, Bácska és Baranya területére. Ezt követően csökkent a népfelszabadító bizottságok szerepe, s a megtorlásokat döntően a hírhedt szervezet, az OZNA hajtotta végre.
Vérbosszú a Délvidéken
A tömeggyilkosságokat számos esetben a legkegyetlenebb módszereket alkalmazva hajtották végre. A partizánok délvidéki vérengzéséről szóló első hírek, beszámolók még a Lakatos-kormány idején, 1944 augusztusában jutottak el a miniszterelnökség kisebbségi osztályára. Lajkó Rózsi Doroszlón élő testvérével tudatta levélben apjuk halálának körülményeit. A megrendítő írás szerint, partizánok törtek be a faluba, összeszedtek 68 embert, kihajtották őket a falu szélére egy mocsaras részhez és az öregebbeket ott agyonlőtték, köztük apjukat is. "... és dalolni kellett nekik és ütötték, szurkálták, fejbe lövöldözték őket és a bozótban összekötve benne hagyták, még pedig éltek, akkor meg úgy fulladtak meg, több halott nem volt, csak ezek az öregebb emberek, de nem tudjuk miért kellett így csinálni. Kedves öcsém, mi árvák vagyunk, nekünk jó apánk nincs, a gyász a szívünkön."- állt a levélben.
A különös brutalitással elkövetett mészárlásokról tanúskodik a következő beszámoló is:
"Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfa botra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat, volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt."
A különböző partizánegységek és OZNA- különítmények által végrehajtott tömeggyilkosságok mellett a magyar és sváb kisebbség kollektív büntetését szolgálták a „fasiszta gyűjtőtáboroknak” nevezett kényszermunkatáborok, ahova korra és nemre való tekintet nélkül internáltak embereket és megkülönböztető jelzés, fehér karszalag viselésére kényszerítették őket. Az internálótáborokban a legtöbben éheztetés, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében vesztették életüket.
Az áldozatoknak haláluk után sem adták meg a végtisztességet: a holttesteket tömegsírokba helyezték vagy el sem temették, csak csatornákba, dögkútba dobálták, illetve sintértelepen gyűjtötték. Nem volt precedens nélküli a tömegsírok exhumálása, majd a holttestek enyvgyárban történő ipari feldolgozása sem. A megmaradt sírok felé nagyrészt házakat, sportpályákat építettek.
Az áldozatok számára vonatkozóan a különböző jelentésekben más-más adatok szerepeltek. Korabeli adatok szerint 20 és 60 ezer közé tehető az elhunytak száma, azonban az újabb kutatások – amik még korántsem tekinthetőek lezártnak – alapján, jelenleg a 40 ezres szám az elfogadott.
Magukra hagyatva
Bár a magyar kormányoknak kezdettől fogva tudomásuk volt a megtorlás tömeges méreteiről, nyoma sincs annak, hogy megkísérelték volna a híreket ellenőrizni vagy bárhol szóvá tenni, akár a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban, akár Moszkvában vagy a párizsi béketárgyalásokon. A kormányzati szándékok hiánya egyrészt a közelgő béketárgyalásokra vezethető vissza. Magyarország ugyanis úgy ítélte meg, hogy szomszédjai közül egyedül Jugoszlávia jóindulatára számíthat, a külpolitikai érdekek elsőbbséget élveztek. Másrészt, az 1942-es razzia miatt érzett lelkiismeret furdalás is hozzájárulhatott a kormányzat tétlenségéhez.
Lehetséges előzmények: „…öljetek mindenkit, aki nem magyar, az mind ellenség.”
A felszólítás állítólag egy magyar csendőr parancsnok szájából hangzott el az 1942-es újvidéki razzia során, miután Magyarország megszállta (ha úgy tetszik: visszafoglalta) a Délvidék nagy részét. Ekkor került sor a „hideg napok” néven hírhedté vált erőszakos cselekménysorozatra, melynek magyar részről a hivatalos célja a szerb partizánok, illetve csetnikek, ezen felül a rendszerellenes elemek kiiktatása volt. A „hideg napok” alatt magyar források szerint 3340 embert végeztek ki a razziák során, míg a szerb adatok több mint 3800 halottat említenek. Számos történész ezt az eseményt jelöli meg a titói vérengzések indokaként, ugyanakkor egyre több forrás mutat rá, hogy az 1944-es „megtorlásoknak” nem volt közük a hideg napokhoz, az áldozatok egyetlen és legnagyobb bűnük, hogy magyarok voltak.
Felelősségre vonás kétszer
A hideg napok végrehajtói ügyében, Bajcsy-Zsilinszky Endre hathatós közbenjárásának is köszönhetően, már 1943 végén megkezdődtek a hadbírósági tárgyalások Magyarországon, de Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József tábornok, Deák László ezredes és Zöldi Márton csendőr százados Németországba szökött a felelősségre vonás elől. A háború végén azonban elfogták és halálra ítélték őket, majd kiadták Jugoszláviának, ahol újra elítélték és végül kivégezték a katonákat. Ezzel szemben Titó partizánjai nemcsak elkerülték a felelősségre vonást, de kitüntetéseket kaptak, nemzeti hőssé váltak. A kommunizmus idején, Magyarországon a téma tabunak számított, csak a „magyar fasiszták” által elkövetett bűnökről szabadott beszélni.
A magyar áldozatoknak Szerbiában emelt emlékművet, a gyászolók saját költségére felállított keresztjeit rendszeresen megrongálják. 2013 nyarán Csúrogon találkozott Áder János a szerb államfővel, ahol közösen rótták le kegyeletüket a magyar és szerb áldozatok emlékére. Ekkorra sikerült elérni, hogy a szerb parlament részéről megszületett a délvidéki vérengzést elítélő nyilatkozat.
