Világpolitika

Kazettás bombák földjén 

- T. Németh Andrea -

Míg Európában hajlamosak elkényelmesíteni minket az olyan hétköznapi "luxuscikkek", mint az ivóvíz, áram és fűtés, addig Laoszban még a szabad mozgást is gátolja egy olyan háború, amelyben az ország közvetlenül részt sem vett: évente közel 300 ember hal meg még ma is azoktól a vietnami háborúban fel nem robbant bombáktól, amelyeket az amerikaiak 1964 és 1973 között dobtak az ország területére.

Laoszban a legmagasabb az egy főre eső bombák száma

Az 1957-75-ig évig tartó vietnami háborúban közel egymillió vietnami és 58 253 amerikai katona vesztette életét, sebesült meg vagy tűnt el a harcok során. 1969. március 18-án Richard Nixon amerikai elnök – a Kongresszus és a közvélemény tudta nélkül – elrendelte Kambodzsa és Laosz bombázását, amelynek célja az északi határmenti bázisok elpusztítása, az utánpótlás elvágása volt. Az Operation Menu elnevezésű hadművelet során 1970 májusáig, vagyis 14 hónapig támadták intenzíven az indokínai államot, de az amerikaiak tulajdonképpen 1964 és 1973 között is folyamatosan bombázták Laoszt. Bár a számadatok között vannak eltérések, Mike Boddington brit ENSZ tanácsadó szerint összesen 260-280 millió bombát dobtak le csak Laoszra fenti időszakban, vagyis átlagosan minden 8. percben egyet, 9 éven át  – amelyek közül 80 millió a mai napig nem robbant fel.

Különösen nagy gondot okoznak az úgynevezett kazettás, vagy más néven fürtös bombák, amelyek a levegőben kinyílva több száz "kis bombát" terítenek szét nagy területen.  Ezek kb. 30 százaléka a becsapódás után sem robban fel, hanem aknaként működik tovább, így még évekkel később is nagy veszélyt jelent a civil lakosságra, főleg az óvatlan gyerekekre.

Ötvenezer áldozat

Khammuan tartomány Laosz középső részén fekszik. Itt él egy kis faluban, Sop'ore-ban Ta úr, akit 13 évvel ezelőtt csonkított meg egy fürtös bomba. Éppen a gyerekeivel keresett élelmet a közeli erdőben, amikor váratlanul egy aknára lépett, a robbanás pedig leszakította mindkét karját, és fél szemére megvakult. "Nem tudok magamról gondoskodni." – mondja – "Úgy tudok csak enni, mint egy kutya. A feleségemnek kell etetni és gondozni, ahogy a gyerekeinkre is neki kell vigyáznia, egyedül."

Ta úr több tízezer laoszi sorsában osztozik, akik a háború vége óta estek áldozatul a fel nem robbant amerikai bombáknak. Egy 2009-es laoszi kormányfelmérés szerint a háború befejezése, vagyis 1973 óta harmincezer embert öltek vagy csonkítottak meg az aknák, 1964 óta viszont ötvenezret, akiknek hatvan százaléka  meghalt, negyven százaléka pedig megnyomorodott vagy megvakult.

Ám jelentős aránytalanság mutatkozik az egykori háborús erőfeszítések, valamint a lehetséges megoldás anyagi ráfordítása között: míg az amerikai hadseregnek 13,3 millió dollárba (a 9 év alatt összesen 44 milliárd dollárba) került a titkos laoszi invázió, addig a még mindig aktív robbanófejek eltakarítására mindössze 2-2,5 millió dolláros kvótával számolhatunk évente. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor még 100 évre lesz szükség ahhoz, hogy Laosz a mai napig lesben álló bombáktól teljesen megtisztulhasson.

Mára külön szakma a bombák eltávolítása

A háború "hagyatéka" a mai napig sokakat, szinte kizárólag civileket érint.

A bombák hatástalanításával többek között olyan civil szervezetek foglalkoznak, melyek faluról falura járnak, hogy az iskolákban bábelőadás keretében felvilágosítást tartsanak, és felhívják a lakosság figyelmét a rájuk leselkedő veszélyekre.

Az aknakeresés pedig külön szakmává nőtte ki magát Laoszban. A foglalkoztatottak száma igen magas ebben a munkakörben, és kiugró a nők aránya is bizonyos régiókban, például a Xieng Khouang tartományban, ahol 40%-os a női munkaerő. A munka veszélyességére való tekintettel – az ott sok pénznek számító – 250 dolláros havibért kapnak, amiből biztosítani tudják családjuk számára a megélhetést. 

A nagymértékű női jelenlét nem csak a kiemelkedő fizetéssel, hanem érzelmi okokkal is magyarázható. Hiába tanulja meg egy átlagos laoszi gyermek már egész kiskorában, miféle veszélyek leselkednek rá, amint kilép az utcára, a háború vége óta áldozatul esettek nagy arányban, vagyis körülbelül 40%-ban kiskorúak voltak, mivel a dobozos üdítő méretű bombákat általában labdának vagy játéknak nézik.

Ironikus módon az oly sok szenvedést okozó bombákat a laosziak megtanulták egyúttal hasznosítani is: a fém héjból szerszámokat, evőeszközöket készítenek, házak lábazataként alkalmazzák őket, vagy növényeket termesztenek bennük.

Hiába a tiltás, még mindig bevetik a kazettás bombákat

2008. május 30-án 107 ország fogadta el Dublinban a fürtös bombák betiltását célzó nemzetközi egyezményt, mely 2010. augusztus 1-én lépett hatályba. Az szerződés aláírói vállalták, hogy készleten levő bombáikat hatástalanítják, a gyártásukat, tárolásukat és fejlesztésüket beszüntetik.

A megállapodást nem írta alá a kazettás bombákból feltehetően legtöbbet gyártó Egyesült Államok, Oroszország és Kína, valamint Izrael, sőt, a Human Rights Watch nevű nemzetközi jogvédelmi szervezet szerint a legutóbbi konfliktusok során kazettás bombákat is bevető Ukrajna és Szíria sem.

A kazettás bombák használatának visszaszorítása tehát csak részlegesen megoldott probléma, és hiába Laosz elrettentő példája, a jövőben is számolni kell ennek a súlyos a harcászati eszköznek a további bevetésével, illetve utólagos pusztításaival.

Háttér

Laosz sokáig francia gyarmat volt, amely ütközőállamként funkcionált a brit és francia érdekszférák között. A második világháborúban elfoglalták a japánok, majd 1949-ben, francia (majd amerikai) jelenlét mellett kikiáltották az ország függetlenségét. A második indokínai háború során Laosz - valamint Kambodzsa - belesodródott a vietnami háborúba, és bár közvetlenül nem vett részt a konfliktusban, az ENSZ adatai szerint Laoszra több bombát dobtak, mint Németországra és Japánra a második világháború alatt, így egy főre számítva a világ legtöbbet bombázott országának számít szerte a világon.

Egy virágzó iparág: gyermekrabszolgák

- T. Németh Andrea -

A 24 milliós Jemenben közel négyszázezer 16 év alatti kiskorú kényszerül dolgozni, akiknek így nem csak a felhőtlen gyerekkor nem adatik meg, de a kitörés lehetőségével kecsegtető oktatás is elérhetetlen távolságra kerül. Sok gyerek kerül rabszolgasorba, akiknek családját szétszakítják, és soha többé nem látják egymást.

Jemen a Föld 37. legszegényebb országa, ahol a lakosság körülbelül 70%-a 25 év alatti, ám a népesség robbanásszerű növekedése ellenére az iskolába beiratkozók száma évről évre csökken. Főleg vidéken okoz problémát a mindennapos megélhetés, a pénzhiány és a munkanélküliség; a szülők gyakran az olyan alapvető szükségleteket sem tudják biztosítani iskolás korú gyermekeik számára, mint az étel vagy az ivóvíz. Sokszor rendes fedél sem kerül a fejük fölé, ilyen körülmények között pedig az oktatáshoz szükséges feltételeket szinte lehetetlennek tűnik előteremteni.

Márpedig egy olyan országban, ahol egy nő élete során átlagosan több, mint 4 gyermeket szül, sok éhes szájat kell etetni, így egyre gyakoribb jelenség, hogy a családi kassza kipótlása érdekében a gyerekeket tanulás helyett inkább dolgozni küldik, figyelmen kívül hagyva annak mindennemű fizikai és mentális következményét.

A gyerekek pedig nem kevés veszélynek vannak kitéve a munkájuk során, főleg azok, akik bányában dolgoznak, műanyagokkal foglalkoznak, illetve halászati vagy mezőgazdasági ágazatokban tevékenykednek. A különböző szerves anyagok, mezőgazdasági vegyszerek, foszforvegyületek és por káros hatással van az egészségükre, és főleg azoknak, akik bányában dolgozva folyamatosan azbeszttel kerülnek kapcsolatba, hosszú távon akár tüdőtágulatuk is lehet.

A szegény gyerekek gyakran mezítláb másznak fel a szemétdomb tetejére, hogy értékesíthető tárgyakat keressenek. A hepatitisz, hasmenés, illetve a különböző szem-és bőrfertőzések általánosak ilyen körülmények között. Előfordult már, hogy halott emberek testét találták meg a tengernyi szemét között. Mindezek nem riasztják el a fiatalokat, akik naponta 3 dollárt tudnak keresni. Ez az összeg gyakran életmentő bizonyos családok esetében. Fotó: BBC

Drogos analfabéták és terrorizmus

Sokan válnak iskolakerülővé vagy szöknek el, de akad olyan is, aki a munka mellett is megpróbál iskolába járni. Ám főleg a lányok esetében a törzsi szokások és a hagyományok eleve megtiltják az oktatásban való részvételt, néhány család pedig direkt állítja a gyerekéről, hogy iskolaképtelen, hogy tanulás helyett inkább dolgozni menjen. A helyzeten csak ront a szülők írástudatlansága, hiszen a gyerekmunkások 97%-a analfabéta szülők gyermeke.

A jelenség visszaszorításához az ország belpolitikai viszonyai is igen kedvezőtlenek. A vallási, etnikai, kormányellenes villongások mellett az egész országban magas a terrorveszély, ugyanis itt működik az al-Kaida egyik legaktívabb sejtje, az AQAP is, az ország helyzete pedig rendkívül instabil. Rendszeresek a tömegdemonstrációk, és a nyugati érdekeltségek elleni erőszakos megnyilvánulások, emberrablások.

Ugyanígy gondot okoz egy régi, Jemen-szerte népszerű tradicionális szokás, a khat-rágás. A khat egy Jemenben és Etiópiában őshonos pszichotróp növény, mely köré egyfajta életmód épült az évtizedek során: a jellegzetes khat-fogyasztó jemeni polgár ugyanis ahelyett, hogy 8 órát töltene munkával, barátaival már ebéd utántól a khatlevél rágásának hódol. Azok pedig, akik már gyerekkorukban a növény bódító hatásának rabjaivá válnak, később is csak azért fognak dolgozni, hogy keresetüket szenvedélyükre költhessék.

A korai házasság is megakadályozza a gyerekeket abban, hogy tanulmányaikat folytassák. Más életet keresnek maguknak és a családjuknak a tanulás helyett, miközben a kör bezárul, és utódaik is nagy valószínűséggel gyerekéveik egy részét munkával töltik majd.

Gyerekek abban a hitben rágják a khat-ot, hogy az elősegíti az agy működését a vizsgák alatt az iskolában. Fotó: Noman Al-Khudami

Utcagyerekek az erőszak árnyékában

Noha a kormány jelentős lépéseket tett, hogy - főleg a lányok számára - megnövelje ennek a korcsoportnak az alapvető oktatáshoz jutásának esélyét, becslések szerint még mindig 1.8 millióra tehető az iskolából kimaradó gyerekek száma. A gyerekmunka fokozódó mértéke mellett az utcagyerekek számának növekedése is aggodalomra ad okot. A UNICEF 2000-es adatai szerint egyedül Sana’a-ban, Jemen fővárosában 29 ezer utcagyerek tengeti nyomorúságos életét nap, mint nap, az utcán kóborló gyerekek pedig könnyen drogfüggővé, szexuális zaklatás áldozataivá, vagy bandákba verődve erőszakos bűncselekmények elkövetőivé, sőt elszenvedőivé válhatnak.

Ha, bűnösnek találják őket, a gyrekeket is kivégzik. Fotó: sbs daleline

„6-7 éves lehettem, mikor anyám azt mondta, rabszolga vagyok”

A rabszolgaság az egész világon illegális, nemzetközi egyezmény és szerződés is tiltja. De legalább egy állam létezik a Földön, ahol minden bizonnyal még mindig létezik: ez az ország pedig Jemen. 2010 júniusában, egy helyi lap, az Al-Masdar arról számolt be, hogy a rabszolgaság nem csak, hogy létezik az Arab-félsziget déli államában, hanem mindinkább nő. Amikor pedig a jemeni bíróság engedélyezte egy rabszolga egyik tulajdonosról a másikra való átruházását, egy helyi újságíró emberjogi aktivisták és a szélesebb körű sajtó bevonásával kampányt indított a rabszolgatartás felszámolásáért. Többek között az AlJazeera karolta fel az ügyet, és készített még ugyanebben az évben dokumentumfilmet a témáról, melynek forgatása során sok helyi politikust és közéleti személyiséget lepleztek le, akik mind érdekeltek voltak a rabszolgaság intézményének fenntartásában, sőt, maguk is rabszolga-tulajdonosok voltak.

 „A nevem Nassin Hajoori. Amikor 6-7 éves lehettem, az anyám azt mondta, rabszolga vagyok. Amikor meghalt a gazdám, a gyerekei elosztották a vagyonát. Felosztották a családomat, és különböző helyeken kötöttünk ki.” – meséli a film egyik szereplője.

Külföldre is eladnak saját tulajdonban tartott gyerekeket, vagy átcsempészik őket a határokon, hogy a szomszédos országok valamelyikében a helyi koldusmaffiának dolgozzanak.

A gyerekmunka azonban közel sem csak jemeni jelenség. Sok más fejlődő országban is jellemző, hiszen a multinacionális cégek profitmaximalizálásának elve oly mértékben meghatározó, hogy a nyugati jóléti társadalmak fogyasztói csak keresve találnak olyan termékeket a boltok polcain, amelyek a tömegtermelés során ne kerültek volna – legalább közvetett módon – kapcsolatba gyerekmunkát is alkalmazó cégekkel, beszállítókkal, gondoljunk a 2009-ben hírbe hozott Zarára és H&M-re, vagy 2012 januárjában botrányba keveredő Apple-re.

Aki japán létére Afganisztánig ment, hogy oroszokat ölhessen

Minimum kettő kézigránátot vitt magával a bevetésekre: „egy az ellenségnek, egy pedig magamnak, ha elkapnának”. Koshiro Tanaka, a Rambo 3 egyik ihletője, aki Afganisztánba utazott, hogy ott szovjet katonákat gyilkolhasson, és közben kiképezze a muszlim harcosokat.

- Bobák Péter - 

Becsülettel meghalni

Az 1940-ben született japán Koshiro Tanaka nagy tudású harcművész és üzletember úgy vélte, hogy „a második világháború óta már nincs lehetőség arra, hogy egy japán becsülettel, a szamuráj szellemiséghez méltóan haljon meg.”

Tanaka szerint az 1947-ben életbe lépett japán alkotmány 9. cikkelye, mely kimondja, hogy az ország „...önként, örök időkre lemond a háborúról, mint az állam szuverén jogáról…”  a japánoknak nem adja meg az esélyt arra, hogy méltó módon, háborúban harcolhassanak bárki ellen. Az Egyesült Államokkal szövetséges Japán és a Szovjetunió közti viszony annyira nem volt barátinak nevezhető, hogy Sztálin nem volt hajlandó még a szigetország határait sem elismerni. Tanaka emiatt a Szovjetuniót Japán természetes ellenségének tekintette és úgy gondolta, hazája túl könnyű célpont egy világuralomra törő Szovjetunió számára. A 1979-es szovjet-afgán háború megadta Tanakának az esélyt, hogy a szovjetek ellen harcolhasson.

1979 őszétől Afganisztánban egyre inkább kiéleződött az iszlám hagyományokat elutasító, szovjetbarát kommunista hatalom és a muszlim csoportok közti ellentét. Ezért pár hónappal később a Szovjetunió úgy döntött fegyveresen avatkozik be, és 1979 karácsonyán megérkezett az első szovjet ejtőernyős hadosztály Kabulba. Ezzel megkezdődött a tíz évig tartó szovjet-afgán háború.

A magányos harcos

1985-ben az ekkor 45 éves Tanaka úgy döntött, hogy elutazik Afganisztánba. Egyetlen dolog motiválta, hogy a szovjetek ellen harcolhasson. Nem volt harctéri tapasztalata, nem értett a lőfegyverekhez, egyszerűen elszánt volt. Felesége Takiko nem értette férje célját és a miértre adott válaszait sem tudta elfogadni, megpróbálta megállítani, de nem sikerült.

Ugyanebben az évben Tanaka Pakisztánba utazott, ahol az Islamabad-i japán nagykövetség figyelmeztette, hogy az afgán eseményekre való tekintettel ne keveredjen bele semmilyen harcba. Tanaka azonban nem törődött a figyelmeztetéssel. Később, 1986-ban a pakisztáni Peshawar-ba ment, ami az afgán ellenállók központja volt, és kiképzőtáborként is működött. Ide érkeztek a világ számos pontjáról, az iszlám különböző ágait képviselő önkéntesek, akik csatlakoztak a  mudzsaheddinekhez (szent harcosok).

Tanaka hagyományos afgán viseletben (Karatebushido.com)

Háborús üzlet

Ezeket a harcosokat a különböző szimpatizáns arab országokon kívül többek között az USA támogatta. Tekintettel az ekkor Iránban zajló Amerika-ellenes iszlám forradalom kiszámíthatatlan eseményeire, egy afganisztáni szovjet invázió az USA szemszögéből az egész régió stabilitását veszélyeztette. 1981-1985-ig 30 millió dollárról 280 millió dollárra nőtt az Egyesült Államok által a harcosoknak szánt költségvetési összeg. Később ez meghaladta az egy milliárd dollárt és a szovjet légi fölény miatt 1984-től már vállról indítható föld-levegő Stinger rakétákat is szállítottak a felkelőknek.

A külföldről érkező fegyverek elosztása nem ment olyan gördülékenyen, mivel sok harcolónak egyáltalán nem jutott, ugyanakkor sok került a pakisztáni és afgán fekete piacra. Tanaka első Peshawar-i látogatásakor, saját zsebből 10 ezer dollárt adott egy csapat felkelőnek, mivel megállapította, hogy elég régi fegyvereik vannak. Még abban az évben létrehozott egy kis céget, hogy tovább támogathassa az ellenállókat anyagilag.

„Az afgán szamuráj” Tanaka Koshiro könyve a háború alatti élményeiről

„Ha mind a négy végtagomat elvesztem, akkor már úgyis mindegy”

Annak ellenére, hogy Tanakának semmilyen harctéri tapasztalata nem volt, nagyon hamar belerázódott a háborúba. Rengeteg bevetésen vett részt Kabul, Jigdalak, Takhar és Kunduz régiókban, Elmondása szerint próbára akarta tenni magát, hogy hogyan reagálna halálos helyzetben. Ez hamar ki is derült, amikor egy Jagdalak-i bevetés során az első golyó elsüvített a füle mellett. Robert D. Kaplan egyik könyvében úgy fogalmazta meg, hogy akkor „kaptam egy löket adrenalint”. Az AK-47-esen kívül mindig volt nála három érszorító is. Úgy vélte „…három elég lesz. Ha mind a négy végtagomat elvesztem, akkor már úgyis mindegy”. Ezen kívül minimum kettő kézigránátot is magával vitt a bevetésekre, „egy az ellenségnek, egy pedig magamnak” ha elkapnák. Tanaka tisztában volt azzal, hogy hatalmas diplomáciai kárt okozna Japánnak, ha a szovjetek őt élve fognák el és kiderülne, hogy japán harcosok is akadnak az afgánok sorai között.

Tanaka  oktatja az afgán ellenállókat (Budomagazin)

„Afgán szamuráj”

Tanakát az iszlám ellenállók befogadták és nagy tekintélyre tett szert körükben. A kiképzőtáborokban hagyományos japán harcművész viseletben mudzsaheddinek százait oktatta karatéra és tai-jitsu-ra, hogy a szovjet katonákkal akkor is felvehessék a harcot, ha már nem számíthatnak fegyvereikre. Feltételezhetően, a felkelőknek nem tűnhetett annyira távoli világnak a szamuráj bushido szellemisége, hiszen a mudzsaheddinek „szent harcosok” és hitük szerint halálukkal mártírként a mennybe kerülnek, tehát nekik is, akár egy szamurájnak, harcban elesni a legnagyobb dicsőség. Tanaka nem volt muszlim, de ő is egyfajta mártírnak tekintette magát, aki kész meghalni Japánért. A bushido utolsó szakaszát kereste, a halállal való találkozást.

Az oroszok állítólag vérdíjat tűztek ki Tanaka fejére. Azonban mivel senkinek sem sikerült őt elkapnia, a szovjet propaganda a hírnevét vette célba. A TASS szovjet hírügynökség 1986 szeptemberében bejelentette, hogy Tanaka harc közben életét vesztette, amire ő mosolyogva úgy emlékezett vissza, hogy „akkor pont Japánban voltam, edzettem”.

Tanaka 1990-ig harcolt Afganisztánban. Egy Pentagonban tett látogatása során tudta meg, hogy az 1988-as Rambo 3 történetét az ő afganisztáni kalandja ihlették meg. A sok harc ellenére viszonylag kevés szovjet katonát tudott megölni gépfegyverével. Emellett sajnálta azt is, hogy nem volt alkalma puszta kézzel megölni egy szovjetet sem. Ennek ellenére az afgán emberek nagyra becsülték Tanaka harci szellemét és kitartását. „Az afgán emberek megértettek és elismertek engem, a japán embert.” A Szovjetunió elleni háborút igazságosnak tartotta, mivel az afgánok legtöbbje a „családjukért, a barátaikért harcoltak”. Ő maga is sok barátra tett szert az évek során.

Tanaka afganisztáni ”kalandját” a japán kormány teljes mértékben elítélte. A Szovjetunió szomszédjaként, az USA szövetségeseként, békeszerződés hiányában Japánnak diplomáciailag nagyon kínos lett volna felvállalni egy ilyen önfejű szamurájt, aki Afganisztán hegyeiben szovjet katonákat gyilkol és mudzsaheddineket tanít karatéra.

Tanaka 2012-ben 72 évesen (Budomagazin)

Az idén 74 éves Tanaka az azóta eltelt évek során megalkotta saját tai-jitsu rendszerét, amit világ számos országában tanítanak. Az Afganisztánban szerzett háborús tapasztalatok egyértelműen hozzájárultak ahhoz, hogy a stílus alkalmazható lehessen katonai közelharcban is, hiszen a világ számos pontján oktatják különböző elit fegyveres erőknek, úgymint a fülöp-szigeteki SWAT-nak, a thaiföldi drogellenes rendőri erőknek, valamint a Dalai Láma testőrségének is.

A leggazdagabb orosz médiabárókat és olajmágnásokat is térdre kényszerítette. A nem kívánatos, „rendszerellenes elemek” kiiktatása, politikai hatalomtól való távoltartása érdekében nem válogatott az eszközök között. A Jelcini privatizáció idején meggazdagodott, az orosz lakosság körében sem nagy népszerűségnek örvendő oligarchák ellen sokak által vitatott, ám igen hatásos hadjáratot indított. Fegyverrepertoárjában a börtönbüntetés előkelő helyet foglalt el, ahogy feltehetően a radioaktív izotóppal való mérgezés is, egy volt orosz titkosszolgálati ügynök állítása szerint.

Az orosz medve „újabb martalékai”, célkeresztben az oligarchák.

-TE-

Borisz Berezovszkij és Alekszandr Litvinyenko

Borisz Berezovszkij Moszkva elhagyása mellett, Alekszandr Litvinyenko, egykori orosz titkosszolgálati ügynök figyelmeztetését követően döntött. Litvinyenko szerint a KGB utódszervezete Berezovszkij meggyilkolásával bízta meg. Miután visszautasította, hogy megölje a Putyin-gyűlölő oligarchát, Litvinyenko és családja politikai menedékjogot kapott Londonban. A dezertőr ügynök azóta annak szentelte életét, hogy feltárja a KGB utódszervezetének legsötétebb titkait. 2006 novemberében azonban megmérgezték polónium 210-es radioaktív izotóppal Londonban. „Egy parányi atombombát adtak be neki” – mondta a gyilkosságról Litvinyenko özvegye. A hirtelen híressé vált egykori KGB-tiszt az egész világ szeme előtt, 43 évesen, borzalmas kínok között, néhány hét leforgása alatt halt meg.

 Alekszandr Litvinyenko

Berezovszkij szerint személyesen Putyin állhatott Litvinyenko meggyilkoltatása mögött.Végül, az orosz oligarcha is elhalálozott. 2013-ban találták holtan dél-angliai birtokán, vélhetően öngyilkos lett. Erre utal a közvetlenül halála előtt néhány órával adott interjúja is, melyben a következőképpen fogalmazott: „Már nincs értelme az életemnek. Nem akarok politizálni. Nem tudom, mihez fogjak. Hatvanhét éves vagyok."

Berezovszkij súlyos depresszióval küzdött, amióta 2012-ben elvesztette több milliárd fontos kártérítési perét egy másik orosz mágnással, Roman Abramoviccsal szemben.

Berezovszkij korábbi üzlettársától és barátjától hárommilliárd font kártérítést követelt. Keresete szerint Abramovics fenyegetéssekkel és megfélemlítéssel kényszerítette őt arra, hogy 2001-ben eladja a Szibnyefty olajtársaságban lévő részesedését a tényleges érték töredékéért, 1,3 milliárd dollárért. Abramovics szerint ugyanakkor Berezovszkijnak soha nem volt részesedése a Szibnyeftyben, az 1,3 milliárd dollárt „politikai keresztapaként nyújtott segítségért és védelemért" kapta a cég létrehozása idején.

A londoni kereskedelmi bíróság végül elvetette Berezovszkij keresetét, és több tízmillió font kifizetésére kötelezte perköltség és egyéb kötelezettségek címén. Mindez megrendítette az egykor dúsgazdag mágnás anyagi helyzetét. Berezovszkij élete utolsó szakaszában már személyes vagyontárgyait volt kénytelen értékesíteni, hogy pénzügyeit valamelyest stabilizálja.

Mihail Hodorkovszkij

Nem menekült el a felelősségre vonás elől, nem lépett az öngyilkosság útjára sem, mégis valamennyi oligarcha közül talán az ő ügye váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Mihail Hodorkovszkij a Moszkovszkije Novosztyi című lap egykori tulajdonosa, a Jukosz olajtársaság igazgatói tanácsának elnöke, főrészvényese volt.

                                                                                         Mihail Hodorkovszkij

A politikai, államelnöki ambícióinak is hangot adó, az ellenzéki pártokat anyagilag támogató üzletember leginkább azzal a bejelentésével került a Putyin-adminisztráció célkeresztjébe, miszerint a Jukosz részvényeinek 40 százalékát az amerikai Exxon Mobilra kívánja ruházni.

Mindezt a Jukosz és a Szibnyefty egyesítését követően tervezte, mely révén a világ akkori negyedik legnagyobb olajvállalata jött volna létre, és Oroszország olajkitermelésének 30 százalékát tartotta volna a kezében. Hodorkovszkij a fúziót követően tervezett részvényeladással hatalmas profitot realizálhatott volna anélkül, hogy az állam bevételeit gyarapította volna. Elképzeléseit díjazva, csalás, sikkasztás és pénzmosás vádjával börtönbüntetésre ítélték, a vállalatát pedig felszámolták.Több mint 10 év börtön után végül 2013-ban elnöki kegyelemmel szabadlábra került.

A már nem működő Jukosz olajvállalat részvényesei napjainkban pert nyertek Oroszország ellen a hágai Állandó Választott bíróságon. Oroszországnak 50 milliárd dollár kártérítést kell fizetnie a részvényeseknek a vállalat javainak kisajátításáért, Mihail Hodorkovszkij viszont nem tart igényt a részesedésre.

Roman Abramovics

A szintén gazdasági bűncselekménnyel vádolt Roman Abramovics (a londoni Chelsea FC tulajdonosa) - leszűrve a korábbi esetek konzekvenciáit - elődeihez képest igen készségesnek mutatkozott Putyin elvárásait illetően. Így kerülhetett sor a tulajdonában lévő stratégiai olajtársaság, a Szibnyefty többségi részvényeinek Gazpromra történő átruházására 2005-ben. Oroszország 5. legnagyobb kőolaj kitermelő vállalata ezt követően napi 900.000 hordóval (30 százalékkal) növelte az állam által ellenőrzött kitermelést.

Roman Abramovics

Putyin a médiabárók és olajmágnások kiiktatásával egyrészt elrettentette a Jelcini éra oligarcháit a politikai hatalomszerzéstől, másrészt - a nyersanyagokban való gazdagság stratégiai jelentőségének felismerésével - az orosz energiaóriásokat a Kreml ellenőrzése alá vonta, növelve ezáltal az állam olaj- és földgázeladásokból származó bevételeit. Putyin már szentpétervári polgármester-helyettessége idején ráébredt az energiahordozókban való bőség fontosságára, mely révén szerinte Oroszország nagyhatalmi státuszra hivatott a világpolitikában.

Hogy Putyin sajátos, a mágnások likvidálása érdekében alkalmazott módszerei mennyire tekinthetőek arányosnak, jogszerűnek és emberjogilag elfogadhatónak, máig vita tárgyát képezi mind nemzetközi viszonylatban, mind az orosz lakosság körében.

A leggazdagabb orosz médiabárókat és olajmágnásokat is térdre kényszerítette. A nem kívánatos, „rendszerellenes elemek” kiiktatása, politikai hatalomtól való távoltartása érdekében nem válogatott az eszközök között. A Jelcini privatizáció idején meggazdagodott, az orosz lakosság körében sem nagy népszerűségnek örvendő oligarchák ellen sokak által vitatott, ám igen hatásos hadjáratot indított. Fegyverrepertoárjában a börtönbüntetés előkelő helyet foglalt el, ahogy feltehetően a radioaktív izotóppal való mérgezés is, egy volt orosz titkosszolgálati ügynök állítása szerint.

-TE-

Putyin, az orosz medve és „martalékai”, az oligarchák.

Vlagyimir Putyin

Jelcini privatizáció - a meggazdagodott oligarchák paradicsoma

Borisz Jelcin elnök beiktatását követően, 1992-ben kezdetét vette a több lépcsős orosz privatizáció, melynek eredményeként az orosz gazdaság jelentős része magánkézbe került. A privatizáció nem elsősorban a magántulajdon erősítését szolgálta, sokkal inkább a különböző érdekcsoportok, az oligarchák igényeinek kielégítését.

Az orosz jogrendszer gyengesége, a virágzó korrupció, a bürokráciával való összefonódás kedvező táptalajt nyújtottak az oligarchák erősödésének, hatalmas vagyonuk felhalmozásának.

 Borisz Nyikolajevics Jelcin

Az oligarchikus csoportok megerősödése különösen Jelcin 1996. évi választási kampányával függ össze. Az alkoholbotrányairól is elhíresült elnök újraválasztása érdekében kénytelen volt a tőkeerős és az orosz médiára nagy befolyással bíró oligarchákhoz fordulni támogatásért, hiszen a gazdasági szerkezetváltást követően a lakosság túlnyomó hányada rosszabb anyagi helyzetbe került, s az elszegényedett és kiábrándult állampolgárok egyre inkább a kommunistákhoz közeledtek.

Az újabb elnöki mandátum megszerzése után a mágnások benyújtották számlájukat, támogatásukért cserébe nagyobb részesedést kértek az orosz állami tulajdonból. Az oligarchák döntő befolyást szereztek az energiaszektorban is az állami energetikai vállalatok jelentős részének jóval áron alul történő megvásárlásával, ám az állami bevételeket csak jelképes összegű adófizetéssel növelték. Az orosz privatizációval egyidejűleg óriási méreteket öltött a gazdasági bűnözés, hiszen a bűnözők tulajdonába került a privatizált tőke 55 százaléka és a szavazati joggal felruházó részvények 80 százaléka.

Az oligarchák nyugalmának vége- a Putyin-éra kezdete

Jelcin 1999. december 31-i, egészségügyi okokból történő lemondását követően Oroszország új elnöke Vlagyimir Putyin lett, mely egyben az oligarchák életében is emlékezetes dátumként szerepel.

A Putyin-korszak első évei a rendteremtés és a reformok jegyében teltek. Mindenekelőtt, a "jog diktatúráját" hangsúlyozva, Putyin határozottan fellépett a Jelcin elnöksége idején hatalmas vagyonra szert tevő, a politikai elittel összefonódó oligarchákkal szemben.

Az olaj- és médiamágnások ellen indított leszámolás nem a privatizáció felülvizsgálatát vagy a gazdasági hatalom újraelosztását jelentette elsősorban, hanem az oligarchák politikai döntéshozataltól való távoltartását és a Putyin- apparátus tekintélynövelését.

Akiknek már nem termett babér - az első számú célpontok

Vlagyimir Guszinszkij 

Az oligarchák ellen indított hadjárat elsőszámú célpontjai közé tartozott a Media Moszt Holding és az NTV televízió tulajdonosa, Vlagyimir Guszinszkij. Az orosz-izraeli médiabáró a 2000. évi választások alkalmával médiumain keresztül az ellenzék támogatását fejezte ki, Putyinnal szemben harsány kritikát fogalmazott meg.

Vlagyimir Guszinszkij

A Putyin- apparátus rokonszenvét tovább tetézte azzal, hogy közel 211 millió dollárra rúgó adósságot halmozott fel a Gazprommal szemben. Válaszul - a Gazprom kintlévőségeinek behajtására hivatkozva - felajánlották az oligarchának, hogy osztozzon meg az állammal a Média-Moszt nevű holding és az NTV televízió részvényein. Hogy jobb belátásra bírják, Guszinszkijt egy időre börtönbe is zárták, ahol aláíratták vele azt a szerződést, amely tartalmazta a kívánt mennyiségű részvény átadását. Miután Guszinszkij távozott a börtönből, elhárította a felelősséget, mondván, hogy kényszer alatt írta alá a szerződést. Kitört a botrány. A főügyészség, amely letartóztatását is irányította, elrendelte ügyének nyomozását.

A sajtómágnás elmenekült Oroszországból, többek között Spanyolországba és Görögországba emigrált. Nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, a spanyol és görög hatóságok le is tartóztatták egy időre, de érdemi előrelépés azóta sem nem történt az ügyében.

Borisz Berezovszkij

 Berezovszkij

Borisz Berezovszkij médiacézár az ORT - Oroszország egyik legnagyobb tévécsatornája – részvényeinek felét birtokolta. Az 1996-ban Jelcin újraválasztását támogató, korrupcióval és csalással vádolt oligarcha már az ellene irányuló eljárás kezdetén az önkéntes száműzetést választva Londonba költözött. A mágnás szerint az orosz állami szervek állandó nyomás alatt tartották és választás elé állították: vagy politikai fogoly, vagy politikai menekült lesz belőle. Berezovszkij állítólag egy volt orosz titkosszolgálati tiszt figyelmeztetésére, miszerint az életére törnek, hagyta el Moszkvát. Hogy mi vezetett a dezertőr oligarcha halálához, ki figyelmeztethette őt a közelgő veszélyre, és a Kreml mely oligarchákat vette még célkeresztjébe, hamarosan kiderül, a folytatásban…

Az Izrael által a Gázai övezet ellen indított Operation Protective Edge (Erős Szikla Hadművelet) során mintegy hatvanezer izraeli tartalékost hívtak be katonai szolgálatra, ahol a nők aránya több mint eddig bármelyik hadműveletben. Sokan közülük anyaként, vagy akár állapotosan is teljesítik önkéntes feladataikat. Facebook kampány is indult, ahol nők szexi fotókon mutatják meg magukat és az IDF (Israeli Defence Force – Izraeli Védelmi Erők) iránti elköteleződésüket.

-Kb-

Hazaszeretet és anyaság

„Először megpróbálom a lányaimat hamar ágyba bújtatni, különben soha nem hagyják abba a sírást” – meséli Lee Betser kapitány, két gyermek édesanyja, aki az elmúlt két hétben minden este elhagyta otthonát, hogy teljesítse kötelezettségeit egy kereső- és mentő alakulatban. A pénzügyi területen dolgozó Betser természetesnek érzi, hogy mindent megtegyen hazájáért, amit tud. Mint anya, hivatalosan mentesül a katonai kötelesség alól, de ragaszkodik az önkéntességhez. „Amikor ilyen állapotok uralkodnak körülötted, nem lehet csak úgy otthon ülnöd ” – mondja a 36 éves anya. „Amit most csinálok, az a legfontosabb dolog, amit tehetek ebben a pillanatban és folytatni fogom, amíg csak engedik.”

Betser férjével együtt arra törekszik, hogy minél normálisabb, nyugodtabb mederben tartsák az eseményeket, hogy lányaik a lehető legkevesebbet érzékeljenek abból, ami körülöttük folyik. „Nem könnyű...de megvan a mindennapi gyakorlat: a gyerekek elmennek táborba, az apjuk pedig mindig értük megy, és hazahozza őket. Abban a tudatban élhetnek, hogy az apjuk vigyáz rájuk, és van egy otthonuk, ahol biztonságban vannak.”

Betser, aki a szülei nélkül, 15 évesen érkezett Izraelbe, mindig is nemzeti érzelmű volt. Nem kérdés számára, hogy addig teljesít katonai szolgálatot, amíg csak lehetséges – nőként és anyaként is.

Lee Betser a lányaival. Fotó: Courtesy

Terhes vállalkozás

Liat Bilinsky hadnagy szintén a kereső-mentő alakulatban vállalt önkéntes szolgálatot.  Hét hónapos terhesen nem öltött katonai ruhát, az adminisztrációs csapatot bővíti. „Itt kell lennem, nem hiányozhatok. Vártam a hívást, ami az első légi támadás után egy órával meg is érkezett.” Terhességének előrehaladott állapota ellenére sem jutott eszébe, hogy ne jelentkezzen az önkéntes szolgálatra. Azt nem tudja biztosan, hogy mit tenne, ha már megszületett volna a gyermeke. „Azt gondolom, sokkal nehezebb az anyák helyzete, különösen, amikor a gyerekek még kicsik.”

Liat Bilinsky, akinek hét hónapos terhesen is teljesíti önkéntesi feladatait. Fotó: Courtesy

A 28 éves Rina Schogel Tel-Avivban él, basszusgitáron játszik különböző zenekarokban. Sorstársaihoz hasonlóan ő is inkább felveszi az egyenruhát, minthogy otthon üljön. „Úgy érzem, ezzel tehetek valamit, én is kivehetem a részem...” Schogel példaképe az egyik női parancsnok, aki saját lányával együtt látja el önkéntesi feladatait. Schogel úgy tekint magára – akárcsak Betser, Bilinsky és még sokan mások – mint követendő példa az izraeli nők jövő generációjának számára.

Rina Schogel, a 28 éves önkéntes (Youtube screenshot)

Mindenkire szükség volt

Már 1948-ban, az első arab-izraeli háború idején soroztak be nőket az izraeli hadseregbe (bár akkor még nem létezett az IDF a mai formájában). Izrael első miniszterelnöke, David Ben-Gurion szavai jól leírják az akkori állapotokat:

„Miután tudjuk, hogy az állam biztonsága a legfontosabb jelen pillanatban, tudnotok kell, hogy a biztonság nem lesz fenntartható, ha nemzetünk asszonyai nem tudják, hogyan kell harcolni. Kevesen vagyunk, az ellenségeink pedig sokan. Ha a férfiak mind elmennek a háborúba és az otthon maradt asszonyokra rátámad az ellenség – mi fog velük történni, ha nem tudják használni a fegyvert?”

Mindennek ellenére a „függetlenségi háború” után egészen az 1990-es évekig nem harcoló egységekben tilos volt nőknek szolgálniuk. A 2000-es évektől végül, az egyenjogúság jegyében szinte minden pozíciót elfoglalhattak a nők a hadseregen belül, ha alkalmasak voltak rá. Napjainkban a katonák 34%-a nő, de a hadseregen belül az összes pozíció 92%-a nyitva áll előttük.

Vonzó hadsereg

A facebook-on kampány is indult, illetve létrejött egy csoport „Standing with the IDF” (Kiállok az IDF mellett) néven, ahol a lányok sajátos, de mindenképpen figyelemfelkeltő módon juttatják kifejezésükre nemzeti hadseregük iránti érzelmeiket:

Nemzetállam szlovák módra?

A csehszlovák revíziós törekvések és az erőszakos asszimiláció célpontjává vált magyar, illetve sváb kisebbség embertelen és kíméletlen körülmények között kényszerült elhagyni otthonát a második világháború után. A kollektív bűnösöknek nyilvánított etnikumok jéghideg marhavagonokban érkeztek csehországi gazdáikhoz, akik kiválasztották a legjobb munkaerőnek ígérkező családokat, megteremtve ezáltal a „XX. századi rabszolgapiacot".  A deportálások „jogalapjául” szolgáló Beneš - dekrétumok - egyes rendeletek kivételével- máig két olyan ország joganyagának is részét képezik, melyek tagjai a demokratikus alapelveken nyugvó Európai Uniónak. A dekrétumok fájó emléket jelentenek a jogfosztottak számára és egyben napjainkban is feszültségforrások a közép-európai államok között.

- te -

A csehszlovák revíziós étvágy háttere

Az 1938. évi müncheni négyhatalmi szerződés és az első bécsi döntés nyomán az első Csehszlovák Köztársaság elveszítette területének 30 százalékát, s a területtel együtt a csehszlovákiai ipari kapacitás közel ötödét. A csehszlovák állam lakosságának közel egyharmada (4 879 000 fő) került a szomszédos országokba, ebből a csehszlovák statisztika 272 154 főre teszi a cseh és szlovák nemzetiségű, Magyarországhoz került személyek számát. 

"A trianoni szerződés idején az inga erősen kilendült, és Magyarországot olyan területektől fosztották meg, amelyeknek elvesztésébe nem törődhetett bele. A bécsi döntés idején az inga a másik irányba lendült túl, és Magyarországnak olyan területeket is odaítéltek, amelyeknek Magyarországhoz tartozását Szlovákia nem ismerheti el jogosnak."- hangzott a korabeli szlovák álláspont a bécsi döntésről. 

Szláv nemzetállam faji alapokon

Csehszlovákia 1938-as szétesése után Edvard Beneš köztársasági elnök lemondott tisztségéről és Angliába utazott, ahol létrehozta a londoni emigráns csehszlovák államapparátust. 1943-ban Beneš Moszkvában a csehszlovák kommunista vezetőkkel tárgyalt, s az értekezlet az ország nem szláv lakossága egyoldalú kitoloncolásának tervezetével, a szláv nemzetállam eszméjének elfogadásával zárult. 

1944 tavaszán Klement Gottwald pártfőtitkár a moszkvai rádióban már arról beszélt, hogy „nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazám megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől".

A háborút követően ennek jegyében toloncoltak ki három millió németet Csehszlovákiából, a magyarok egyoldalú kiűzését azonban a győztes nagyhatalmak nem engedélyezték. 1946 októberében a párizsi békekonferencián résztvevő csehszlovák küldöttség legfőbb célja továbbra is a felvidéki magyarság egyoldalú kitelepítésének elérése volt, követelésüket azonban ismét visszautasították. A kisebbségi németekkel szemben a Szovjetunió és Nagy-Britannia egyaránt a teljes kitoloncolást tartotta kívánatosnak, a csehszlovákiai magyarokat azonban nem kezelték a német etnikummal azonos módon.

Beneš-dekrétumok

Az 1945 májusa és októbere között hatályba léptetett ún. Beneš- dekrétumok a kollektív bűnösnek tekintett magyar és német lakosságon torolták meg Csehszlovákia széthullását, és előirányozták a kisebbségek kitelepítését, illetve erőszakos beolvasztását. Bár a jogfosztó rendeletek elsősorban a németek ellen irányultak, nem kímélték a magyar kisebbséget sem, melyet az 1938-as bécsi döntés nyomán bekövetkezett revízió, és a széthullás fő felelősének tartottak. A143 rendelet közül a 33. dekrétum járt a szlovákiai magyarságra nézve a legsúlyosabb következményekkel, mely az ország területén élő nem szláv népességet megfosztotta állampolgárságától, ezáltal hozzájárulva  társadalmi kirekesztettségükhöz és a helyzetük ellehetetlenítéséhez. Beneš és a csehszlovák politikusok abban bíztak, hogy a kollektív jogfosztással elüldözhetik majd a kisebbségek jelentős hányadát, az ottmaradókra pedig a deportálás és az erőszakos asszimiláció „lehetőségei” vártak. A dekrétumok értelmében kezdetét vette a magyar és német kisebbség vagyonának vizsgálata, a mezőgazdasági területek elkobzása (melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek), a magyar oktatási intézmények megszüntetése, a magyar köztisztviselők elbocsátása, a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről, a magyar nyelv használatának betiltása a közéletben.

Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök

„A Beneš- dekrétumok számos ponton sértették az alapvető emberi jogokat, mivel nemzetiségi alapon diszkrimináltak, kényszermunkát vezettek be, és önkényesen rendelkeztek milliók tulajdonáról. Mindennek dacára a jogfosztó törvényeket mind a rendszerváltás utáni Csehszlovákia, mind a szétváló cseh és szlovák állam – egyes rendeletek kivételével – megőrizte jogrendjében, sőt, 2007 során az utódállamok még azt is elérték, hogy azok az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak. A Beneš- dekrétumok fájó emléket jelentenek az egykor jogfosztottak – és utódaik – számára, érvényben tartásuk máig feszültséget eredményez a közép-európai nemzetek között.”

Marhavagonban rabszolgavásárra

1946-ban kezdetét vette a szlovákiai magyarság csehországi deportálása, melyet a németek kitelepítése után jelentkező csehországi munkaerőhiány leküzdésére hivatkozva hajtottak végre. A kormány nem titkolta, hogy a deportálásokkal kíván nyomást gyakorolni Magyarországra a lakosságcsere mielőbbi megkezdése érdekében. A szlovákiai magyarok tömeges széttelepítésével és a deportálások híre nyomán felerősödött magyarországi irányú menekülthullámokkal lehetett ugyanis a leghatékonyabban rákényszeríteni a magyar állam képviselőit a lakosságcsere-egyezmény mielőbbi megkötésére, egy évvel később, 1946-47 telén pedig a lakosságcsere tényleges beindítására. A deportálások során a településeket katonai egységek zárták körül, majd kijárási és csoportosulási tilalmat rendeltek el. Az előre elkészített névjegyzékek alapján kijelölt családokhoz eljuttatták a csehországi munkaszolgálatról szóló végzést, valamint a magukkal vihető tárgyak, élelmiszerek és állatállomány jegyzékét. A munkaszolgálat kötelező erejű volt, a végzés átvételére vonatkozó aláírás megtagadásával sem volt elkerülhető. A családokat katonai őrizet alatt - a mínusz 20-25 fok körüli hidegben is fűtetlen - marhavagonokban indították útnak Csehországba. Megérkezésüket követően rabszolgavásárra emlékeztető körülmények között várták, hogy valamelyik cseh gazda választása rájuk essen. A "legkelendőbbek" a jó erőben levő, minél több munkaképes taggal rendelkező családok voltak. A kisgyermekes, öreg, beteges szülőkkel érkező családoknak azonban gyakran embertelen körülmények között kellett várakozniuk.

Ravasz Károly, a Pozsonyi Meghatalmazotti Hivatal referense a következőképpen összegezte tapasztalatait:

„Az átköltöztetett magyarok kivétel nélkül cselédként kerülnek egy-egy nagybirtokra, majorba vagy falusi gazdához. Jogi helyzetüknél fogva azonban tulajdonképpen cselédnek sem lennének nevezhetők, mert szabad költözködési joguk, munkavállalási szabadságuk, sőt személyes ingóságaikon túl tulajdonjoguk és tulajdonszerzési lehetőségük sem lévén, jogi helyzetük a jobbágyokénak felel meg, azok legfosztottabb korában."

A köbölkuti magyarok deportálásáról az alábbi beszámoló tanúskodik:

„1946. november 16-án szlovák katonaság zárta körül Köbölkutat, és kidobolták, hogy a cseh határvidékre leszünk áttelepítve. Erre nézve írásos felszólítást és tartalomjegyzéket kaptak azon dolgokról, amelyeket magukkal vihetnek. Azon kívül egy katona és két civil bejárta azokat a házakat, amelyeknek lakóit áttelepítésre jelölték ki, és kikézbesítették az úgynevezett pridelovaci vymert, amely pontosan tartalmazza, hogy mikor történik az áttelepítés és hogy az hova irányul. Az egész falu elhatározta, hogy nem megy el szülőföldjéről, és ezért nem is csomagolt és nem is készülődött fel az áttelepítésre. Kedden, november 19-én nem volt szabad senkinek sem elhagyni a házát. E napon történt az erőszakos elhurcolás. Az elhurcolás során az ellenállást a legbrutálisabb módon törték meg, az ellenállókat puskatussal összeverték és összekötözték, a passzíve viselkedőket pedig megragadták és erőszakkal, puskacsővel kényszerítették a teherautóra, amely beállt az udvarra. Az emberek után hajigálták holmijaikat és kevés élelmiszert, amit éppen kéznél találtak. Nem voltak tekintettel a betegekre és csecsemőkre sem. Egy ötnapos gyermeket a legszívtelenebb módon ragadtak ki a bölcsőből és tettek teherautóba, utána pedig az anyát hurcolták és rakták fel.” 

Kikényszerített lakosságcsere

A csehországi deportálásokkal és a vagyonelkobzásokkal, jogfosztásokkal a csehszlovák kormány végül kikényszerítette az 1946-os lakosságcsere-egyezményt, mely Magyarország számára kétségkívül rendkívül előnytelen megállapodást jelentett. 

A csehszlovák állam biztosította a maga számára a jogot a magyarországi szlovákok toborzására hazánk területén, ugyanakkor szabad kezet kapott azoknak a csehszlovákiai magyaroknak a kijelölésére, akiknek a lakosságcsere keretében Magyarországra kellett távozniuk.

Az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra telepíteni, amennyi magyarországi szlovák  önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. A magyar fél vállalta, hogy átveszi a meghatározott kvótán felül a háborús bűnösöket is, s ezt kihasználva a szlovák fel részéről megszaporodott a háborús bűnössé nyilvánított személyek száma.

A deportálások kíméletlensége és embertelensége, különösen a rendőrség és katonaság által körbe kerített falvak, a jéghideg vagonok, a csehországi vasútállomások rabszolgavásárra emlékeztető képei mély nyomokat hagytak a szlovákiai magyarság tudatában. A deportálások „hivatkozási alapjául” szolgáló,  az alapvető emberi jogokkal,  a nemzetközi jog általános elveivel összeegyeztethetetlen Beneš- dekrétumokat mégis az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti, sőt, a szlovák parlament 2007-ben megerősítette azok sérthetetlenségét.

[A cikk szerzője többek között az alábbi forrásokat használta fel: Popély Árpád- Stefan Sutaj- Szarka László (szerk): Benes-dekrétumok és a magyar kérdés 1945-1948, Attraktor, 2007; Rubicon 2007/1-2, Második Trianon]

Hasonló cikkek a témában:

Szubjektív Trianon - magyargyűlölet a Palotában?

„Magyar voltál, ezért!” - Kettéfűrészelés és karóba húzás: a délvidéki tragédia

2. rész: a mérgezett kenyér

A második világháború után egy bizonytalan létszámú zsidó csoport elhatározta, hogy véres bosszút állnak a nácikon, testvéreik legyilkolásáért. Hat millió németet szándékoztak elpusztítani, korra, nemre való tekintet nélkül, hogy megmutassák a világnak: nem lehet büntetlenül zsidókat ölni. Az akciót végül nem sikerült végrehajtani, de készítettek egy „B” tervet is...

-Kb-

Mivel a zsidó bosszúállók a lehető legdiszkrétebben végezték munkájukat, néhol egymásnak ellentmondó adatok állnak csak rendelkezésre a csoport megalakulásának és akcióinak körülményeit illetően. Bizonyos források szerint ezek a brigádok 1945-ben, Bukarestben jöttek létre, a vilniusi gettó lázadás kirobbantójának, Abba Kovnernek a vezetésével. Kovner egyik beszédében szenvedélyesen idézte a 94. zsoltárt, amelyben így szól Izrael ellenségeiről: „[Isten] megfizet gonoszságukért, és eltörli őket a föld felszínéről.”

Amikor 1941-ben a németek megszállják Litvániát és Kovnerben tudatosul, hogy mit művelnek a zsidókkal, úgy dönt, megszervezi az ellenállást. Ennek a momentumnak azért is van nagy jelentősége, mert ez volt az első alkalom, amikor a zsidók realizálták, hogy mi történik velük, és nem nézték tétlenül tovább, ahogy vágóhídra küldik őket. Kovner a vilniusi gettó lakosaiból 1942-ben megalakít egy ellenálló szervezetet, melynek egy évvel később vezetőjévé válik. Hamarosan ezekből a felkelőkből, illetve a koncentrációs táborok túlélőiből jön létre a Nakam (héberül: bosszú), ami a Bosszúállók egyik sejtje.

 Abba Kovner, a zsidó ellenállás ikonikus alakja

Bizonyos források a Nakam-ot a Zsidó Brigádok egy mindössze 60 fős szélsőséges szakadárjainak tartják, akik partizánok, vagy holokauszt túlélők voltak. A csoport a háború után érkezett Németországba, hogy levadásszák a nácikat. A végső cél egy olyan nagyméretű akció lett volna, amivel fel kívánták hívni a világ figyelmét arra, hogy a zsidókat nem lehet büntetlenül tömegével legyilkolni. Öt német város vízellátó rendszerét akarták megmérgezni, és ezáltal - számításaik szerint - megölni hatmillió németet. Minderről részletesebben az első részben olvashat. A hatmillió német elpusztítása volt az „A” terv, amit végül nem sikerült kivitelezni. Volt azonban egy kisebb volumenű, de szintén gyilkos perspektíva, amit legalább részlegesen sikerült megvalósítaniuk: több ezer német fogoly megmérgezése.  

Nehéz falat

Nürnbergtől nem messze mintegy 3600 egykori náci tisztet és katonát tartottak fogva. A zsidó bosszúállók kikutatták, hogy a raboknak melyik pékségből szállítják a kenyeret. Az egyik merénylőnek, a kék szemű és árja kinézetű Arye Distelnek sikerült munkát szereznie ennél a pékségnél. A terv egyszerű volt: méreggel bekenni az összes kenyeret, amit a fogva tartottak reggeliének szántak.  

Miután megszerezték a cseppfolyós mérget, amit egymás között „gyógyszernek” neveztek, Distel becsempészte a pékségbe, ahol biztos helyre rejtette, a padlódeszkák alá. Az egyik szombaton három bajtárs csatlakozott Distelhez, és bekenték a több mint háromezer vekni, reggelire szánt kenyeret a méreggel. A terv azonban részben sikerült. A New York Times 1946. április 20-i számában a következő Associated Press jelentés olvasható: „Ezerkilencszáz német háborús rab betegedett meg komolyan arzénos kenyértől egy amerikai táborban... Halálesetet nem jelentettek.”

Bizonyos források szerint, később végül mintegy ezren haltak bele a mérgezésbe. Az amerikai rendőrség hamar megtalálta a pékségben elrejtett szert és felszerelést, amivel a kenyereket megmérgezték. A nyomozás azonban ezen a ponton megrekedt. A hivatalos álláspont szerint a vizsgálatokat vezető amerikai parancsnok attól félt, hogy a mérgezés híre eljut más börtönökbe illetve a német lakosság fülébe is. Ezért mindent megtett, hogy titokban maradjon az ügy, még a német sajtót is cenzúrázták. Az elkövetők rövid időre Franciaországba, vagy Csehszlovákiába emigráltak, de miután lenyugodtak a kedélyek, visszatértek Németországba.

A nemzetközi színtéren

Bár az angolok 1946-ban hivatalosan feloszlatták a szervezetet, a zsidó bosszúálló csoport az 1950-es években is folytatta tevékenységét. A Nakam tagjai eljutottak Spanyolországba, Latin-Amerikába, Kanadába, illetve bárhova, ahol a feltételezett nácik megbújhattak.

Alexander Laak, a Jagala nevű, Észtországban felállított koncentrációs tábor egykori parancsnoka sem kerülhette el sorsát. Laak Kanadába menekült feleségével a háború után, ott érték utol a bosszúállók. A Nakam tagjai megvárták, amíg a volt náci parancsnok egyedül tartózkodik a házában, majd berontottak és szembesítették bűneivel. Ezek után adtak neki egy kötelet, amire felakasztotta magát. Bizonyos források úgy tartják, hogy nem a Bosszúállók, hanem a Moszad emberei ölték meg Laak-ot.

1944-es hivatalos becslések szerint a Jagala táborban 3-5 ezer ember halt meg, míg a modern kutatások eredményei alapján ez a szám a duplája lehet. Egyes kutatók ugyanakkor úgy vélik, több mint 100 ezren vesztették életüket az észt koncentrációs táborban.

Nem voltak egyedül

Az angol születésű zsidó brigádok tagjai közül rengetegen nem vettek részt közvetlenül a bosszúállók akcióiban, azonban hamis papírokkal, egyéb dokumentumokkal és logisztikai eszközökkel támogatták a mozgalmat. Ezen felül több tízezer holokauszt túlélőnek segítettek eljutni Palesztinába illegálisan, amikor a brit kormány korlátozta a zsidó bevándorlást a Szentföldre. A menekülteket kiképezték és a brit hadseregtől ellopott fegyverekkel segítették a Hagana-t, a születőfélben lévő Izrael „hadseregét.” A brit parancsnokság tudott ezekről, de a cionista barát vezetés szemet hunyt az események fölött. A Zsidó Brigádok egykori 35 vezető tagja Izraelben később a tábornoki rangig vitte.

További cikkek a témában:

Zsidó bosszúállók – 1. rész: Öljünk meg hatmillió németet

Az elektronikus hadviselés szerepe a 2006-os arab-izraeli háborúban

„Nem szállítok feketéket” – az etióp kisebbség helyzete Izraelben

Élet a kerítés mögött – megalázó kisebbségi lét Izraelben – 1. rész

Élet a kerítés mögött – Izrael az ígéret földje?

1. rész: Öljünk meg hatmillió németet

A második világháború után egy bizonytalan létszámú zsidó csoport elhatározza, hogy véres bosszút állnak a nácikon testvéreik legyilkolásáért. Hatmillió németet szándékoznak elpusztítani, korra, nemre való tekintet nélkül, hogy megmutassák a világnak: nem lehet büntetlenül zsidókat ölni. 

- Kb -

1945-ben, a szövetségesek statisztikái szerint, csak Nyugat-Németországban mintegy 13,2 millió embert lehetett volna letartóztatni pusztán azért, mert „feltételezhetően” a náci apparátusban szolgáltak. Ebből ténylegesen 3,5 milliót vontak felelősségre, amiből 2,5 millió főt viszonylag gyorsan szabadon engedtek. A nemzetiszocialista rendszert kiszolgáló maradék egy millió főre pedig jellemzően pénzbüntetés, vagy vagyonelkobzás várt, illetve bizonyos munkáktól való eltiltás. 1949-re mindössze 300 náci volt börtönben, miközben tíz, de inkább százezres nagyságrendben jártak-keltek az utcákon - vagy szerte a világban - azok, akik közvetlenül, vagy közvetve vettek részt a zsidó népirtásban.

Soha véget nem érő folyamat

A kérdésre, hogy miért nem ítéltek el több nácit a szövetségesek, az angol holokausztkutató és egyetemi professzor, David Cesarani úgy felelt: „mert az egy soha véget nem érő folyamat lenne.” A professzor felidézte, amikor az angolok a belseni koncentrációs táborban elkövetett bűnök felelőseit tárgyalásos úton próbálták meg elítélni. Kilenc hónapig tartott a procedúra minden különösebb eredmény nélkül - és ez csak egy tábor volt.

Volt azonban egy maroknyi elszánt csoport, akik nem nyugodtak bele, hogy zsidók millióinak gyilkosai még szabadlábon vannak. Ők voltak a „Nakam” (héberül: bosszú), azaz a „Zsidó bosszúállók.” A tagok olyan húszas éveikben járó fiatalok voltak, akik elvesztették családtagjaikat, és koncentrációs táborokból, gettókból, vagy a Churchill javaslatára létrehozott Zsidó Brigádokból verődtek össze.

Előzmények – a Zsidó Brigádok

A Churchill által támogatott Zsidó Brigád volt az egyetlen független zsidó katonai szervezet, amely a II. világháborúban a szövetségesek oldalán harcolt. A tagok többsége Palesztina földjéről érkezett, leginkább abban a reményben, hogy tevékenységükkel elnyerik a Nyugat támogatását a zsidó állam létrehozására, illetve, hogy legyőzzék a náci Németországot.

Az angol katonaság soraiban számos zsidó volt, azonban Churchill elődje, Neville Chamberlain még nem támogatta egy önálló zsidó harcászati egység létrehozását a brit hadseregen belül, mert nem akarta, hogy ez később tárgyalási alapot szolgáltasson Izrael megalapításánál. 1944 szeptemberében végül Churchill személye, és az Európából érkező rémhírek segítették elő a Zsidó Brigád létrehozását a brit miniszterelnök, és Weizman, későbbi izraeli államelnök tárgyalásai eredményeként. Rövid egyiptomi kiképzésük után a mintegy 5000 főnyi zsidó alakulatot az olasz fronton vetették be. A háború végén, ezek a csapatok Északkelet-Olaszországban, illetve Ausztriában találkoztak a holokauszt túlélőivel. Nem sokkal később az egységet a britek hivatalosan feloszlatták. A csapat tagjainak jó része azonban még csak akkor látta elérkezettnek az időt saját háborújuk megkezdésére: bosszút állni a vélt, vagy valós náci bűnösökön.

 A Zsidó Brigádok zászlója. Fotó: Central Zionist Archive

 „...a hullára egy nagy követ kötöttünk és belöktük a vízbe”

A zsidó bosszúálló brigádokat több részre osztották, akik a szövetségesek hallgatólagos beleegyezésével már 1944-ben megkezdték nem hivatalos tevékenységeiket olasz és német területeken. Mivel a brigádok tagjai élvezték az angol katonai hírszerzés támogatását, és ingyen utazhattak a II. világháború utáni Európában (a britek által kiállított hivatalos meghatalmazással), ezért „rendkívül hatékonyak voltak a célpontok felkutatásában, majd azok törvényen kívüli elítélésében”- mondja Cesarani professzor.

A csoport tagjai beszivárogtak a különböző állami szervekbe, és a bűnösnek vélt nácikat elfogták, majd eltették láb alól. Van, akit megfojtottak, voltak, akiket felakasztottak. Az akasztásokat legtöbbször garázsban hajtották végre, úgy, hogy az áldozatot az autó tetejére állították, nyakát körbe kötötték, és felfüggesztették a tetőgerendára. Majd egyikük elhajtott az autóval, míg az áldozat ott maradt lógva.

Michael Elkins, a BBC egykori Jeruzsálemi tudósítója sokat foglalkozott a témával. Ő számol be arról, hogy 1945 után Németországban számos esetben előfordult, hogy magas rangú volt nácikat találtak holtan útszéli árkokban - vélhetően „cserbenhagyásos gázolás” áldozatai lettek. Más nácik saját autójukkal szenvedtek halálos balesetet, rejtélyes mechanikai meghibásodás következtében. A Gestapo egyik volt vezetője éppen a kórházi ágyában várt egy műtéti beavatkozásra, amikor az infúzióján keresztül, rejtélyes módon kerozin került a véráramába.

A zsidó csapatok a lehető legnagyobb titokban, felhajtásmentesen végezték a dolgukat. „A teherautó megállt egy előre megbeszélt helyen, amely hivatalosan nyomozási helyszínül szolgált volna. Amikor a tóhoz értünk, elővezettük az SS katonát, megfojtottuk, a hullára egy nagy követ kötöttünk és belöktük a vízbe” – emlékszik vissza az egyik bosszúálló.

„Mi nem azért cselekedtünk, hogy felhívjuk a jövő generációk figyelmét a nácik által elkövetett bűnökre és azok konzekvenciáira. Minket csak a bosszú vezérelt. Tudja, mi az, hogy a bosszú édes íze? Nos, én pont ezt éreztem: kivégezni egy olyan nácit, akiről tudtam, hogy kitépett egy gyereket az anyja karjai közül, aztán a falhoz vágta, majd lelőtte az apát a nő szeme láttára. Nyugodt lelkiismerettel öltem, és ha újra meg kéne tennem, megtenném.” – mondta egy másik volt brigádtag.

Az akciókban résztvevők később valamennyien azt nyilatkozták, úgy érezték, nem a saját, hanem az egész zsidó nép nevében hajtanak végre történelmi küldetést. Úgy gondolják, hogy csak a kötelességüket teljesítették. Mind hétköznapi emberek voltak, akiknek jó része fontos katonai, vagy civil szolgálatot lát el a mai Izraelben.

A bosszúállók. Fotó: dachaukz.blogspot

Szemet szemért – kísérlet hatmillió német elpusztítására

A Brigádon belüli keményvonalasok a célzott likvidálások mellett, a „szemet szemért” elv alapján több millió német válogatás nélküli meggyilkolását tervezték. München, Berlin, Weimar, Nürnberg és Hamburg víztározójába kívántak halálos mérget juttatni, hogy így pusztítsák el az említett városok lakosságát. Előzetesen, mint szakemberek, vagy egyszerű munkások beszivárogtak a vízellátó üzemekbe. Éjszakákon át tanulmányozták a vízművek tervrajzait, arra külön figyelmet szenteltek, hogy az amerikaiak elől elzárják a vizet, ezzel biztosítva, hogy csak a németek kapjanak a mérgezett folyadékból. „Minden készen állt az akcióra, csak az engedélyre vártunk” – írta később az egyik résztvevő.

Abba Kovner, a keményvonalasok vezetője Palesztinába utazott, hogy megszerezze az ottani zsidó vezetés - elsősorban – morális támogatását. Találkozott Chaim Weizmannal, a leendő izraeli állam első elnökével, aki a manchesteri egyetemen vegyészként végzett. Amikor meghallgatta Kovnert a holokauszt borzalmairól, nem támasztott akadályt: áldását adta a bosszúállók akciójára, sőt felajánlotta segítségét a méreg megszerzését illetően.

A terv azonban sosem valósult meg. Kovnert egy nagy adag méreggel a zsebében a brit katonai rendőrség letartóztatta, miközben Izraelből hajózott vissza Európába. Vélhetően elárulták, valószínűleg azért, mert a cionista vezetés attól tartott, hogy egy ilyen nagyszabású tömegmészárlás aláásná a cionizmus Holokauszt után kialakult ideológiájának morálját és veszélyeztetné az önálló zsidó állam megteremtését is.

A kudarcba fulladt terv számos kérdést vet föl. Vajon a Bosszúállóknak volt-e felhatalmazásuk kezükbe venni az ítélkezés és bíráskodás jogát? Volt-e felhatalmazásuk arra, hogy a vélt, vagy valós bűnösöket felelősségre vonják, hogy a jövő generációi az eszükbe véssék: nem lehet büntetlenül zsidókat ölni? És vajon ki adhatott volna erre felhatalmazást?

Paradox módon, a zsidó bosszúállók tevékenységének leginkább a saját maguk a zsidók vetettek véget. A születőfélben lévő Izrael állam vezetői egyre inkább úgy gondolták, hogy a Zsidó Brigádok akciói ártanak a cionizmus ügyének és a zsidók nemzetközi megítélésének. Ha a zsidó állam megteremtésének végjátéka nem abban az időben zajlik, a bosszúállók majdnem biztos, hogy tovább folytatják tevékenységüket és még több nácit ölnek meg. Vajon akkor sikerül végrehajtani a hat millió német ellen kitervelt merényletet? Ha igen, milyen lenne most a zsidók nemzetközi megítélése?

A második résszel hamarosan jövünk!

A témát bemutató dokumentumfilm magyar nyelven:

https://www.youtube.com/watch?v=qQpI0BqXKzg

A blogon megjelent hasonló cikkek a témában:

Az elektronikus hadviselés szerepe a 2006-os arab-izraeli háborúban

„Nem szállítok feketéket” – az etióp kisebbség helyzete Izraelben

Élet a kerítés mögött – megalázó kisebbségi lét Izraelben – 1. rész

Élet a kerítés mögött (2. rész) – Izrael az ígéret földje?

Kiskorú prostikkal óvszer nélkül, a terrorizmus árnyékában

Kenya az elmúlt évtizedben a világ egyik legfelkapottabb célpont lett a szexturizmust kedvelők körében. A fejlett Nyugatról érkező turisták többsége nem kedveli az óvszert, és előszeretettel választanak magunknak kiskorú alkalmi partnert a prostituáltak közül. Mindeközben a terroristák támadásaival is számolni kell, melyek tönkreteszik az üzletet, és ártanak a kulcsfontosságú turisztikai szektornak.

 - Mv - Kb - 

A kenyai szexturizmus éveken keresztül zavartalanul virágozhatott. Bár az országban hivatalosan tilos a prostitúció, a bárokban, szállodákban, éjszakai szórakozóhelyeken nem volt nehéz a külföldi kuncsaftoknak egy-egy hölgyet vagy urat találniuk, aki kielégítette vágyaikat. A fiatal lányok és fiatalemberek többsége nem számított hivatalos prostituáltnak, az alkalmi szex gyakran csak mellékkeresetet jelentett számukra, amivel kiegészítették rendes fizetésüket.

Különösen a középkorú, tehetősebb hölgyek körében hódított az a Távol-Keletről ismert gyakorlat is, hogy kenyai nyaralásuk időszakára – pár hét, egy hónap – lényegében,,kibéreltek” egy-egy fiatalembert, aki a drága szállodai ellátásért, fényűző életmódért és némi fizetésért cserébe hivatalos partnerük lett ott-tartózkodásuk alatt. Míg az esetek többségében ezzel mindkét fél jól járt, jóval szomorúbb, hogy a UNICEF 2006-os jelentése szerint a tengerparti megyékben élő 12-18 éves lányok egyharmada (körülbelül 15 ezer gyerek) élt alkalmi prostitúcióból, s legalább háromezerre volt tehető azoknak a fiúknak és lányoknak a száma, akik "teljes munkaidőben" ezzel foglalkoztak.

 Megélhetési szexelés

A kenyai tengerparton lévő Malindiban, ahol virágzik a szexturizmus, a lányok jó része már 12 éves korától kezdve prostitúcióból él, de az illegális gyerekkereskedelem sem ismeretlen jelenség.  Jogvédő szervezetek adatai szerint a testükből élő lányok 10%-a 12 éves kor alatt van! Az egyik megszólaltatott prostituált azt mondta, hogy a jobb hónapokban minden napra legalább egy kliens jut. A legtöbb turista Olaszországból jön, jellemzően 50 és 80 év közöttiek.

A 16 éves Maria a következőképpen írja le egy átlagos napját: „Megkérem az egyik „beach boy-t”, (így hívják a striciket, akik a strandokon ajánlgatják a lányokat a turistáknak), hogy keressen nekem egy férfi partnert. Ha sikerül, akkor osztozunk a hasznon, ami átlagban 60 dollár.” A külföldiek általában pénzt lobogtatva közelítik meg a gyerekeket, ezzel adva jelét szándékuknak.  A turisták leginkább a 15-17 éves korosztályt kedvelik, és nagyjából 500 dollárt fizetnek, ha filmre is vehetik az aktust.

Egy kenyai, gyermekprostitúció ellenes televíziós kampány fényképe Fotó: PoliticoAfrica

A prostitúció egy nap alatt többet hoz a konyhára, mint egy havi tanári fizetés. A szexturizmus sok fiatal számára nyújthat esélyt a kitörésre, mert az összegyűjtött pénzből egyetemre jelentkezhetnek, megházasodhatnak, vagy épp földet vásárolhatnak, tartósan megalapozva ezzel egzisztenciájukat. Természetesen fontos, hogy a pénz eredetére ne derüljön fény az egyébként meglehetősen konzervatív társadalomban.

Gumi nélkül jobb

„Özvegyen maradt édesanyám egy munkahelyi balesetben elvesztette mindkét kezét, ezért most arra kényszerített, hogy ezt a melót csináljam.” Ez egy 15 éves kislány beszámolója, akinek már van egy gyereke és ő a kenyérkereső a családban. Fél éve dolgozik prostituáltként, rengeteg férfival volt dolga, akiknek többsége olyan turista, akik nem kedvelik az óvszert. A kérdésre, hogy nem fél-e a HIV fertőzéstől, azt válaszolta, hogy sosem volt még vizsgálaton.

A nairobi egyetem 2010-ben egy tanulmány keretében 161 prostituált tevékenységét vizsgálta, akik egy hónap alatt összesen 2978-szor létesítettek szexuális kapcsolatot. Ebből 900 esetben nem használtak óvszert közösüléskor. A legtöbb örömlány azt nyilatkozta, hogy a kliensek nem egyszer halálosan megfenyegették őket, amennyiben ragaszkodnak a védekezéshez. A legtöbb esetben több pénzt ajánlanak a kuncsaftok, ha nem kell a biztonságra figyelni, vagy megerőszakolják a lányokat.  Az előbb említett egyetemi tanulmány keretén belül mintegy 140 utcalányt vetettek alá HIV vizsgálatnak, 27%-nál pozitív lett az eredmény.  

A terrorizmus árnyékában

Az al-Sabáb nemzetközi terrorszervezet támadásai úgy látszik, véget vethetnek a virágzó üzletnek. A radikálisok akciói már eddig is jelentős veszteséget okoztak a turisztikai szektornak. A legutóbbi, a lamui turistaparadicsomtól alig 30 kilométerre fekvő Mkepetoni elleni akció – amelyben közel félszáz ember vesztette életét – ismét felhívta a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. Pár héttel ezelőtt Nagy-Britannia evakuálta a tengerparton nyaraló turistáit, majd hamarosan bezárta mombasai konzulátusát. Az Egyesült Államok is arra figyelmeztette állampolgárait, hogy lehetőség szerint kerüljék el a kelet-afrikai országot. A turizmus a kenyai GDP nagyjából 14 %-át adja, emellett több százezer ember számára biztosít közvetve vagy közvetlenül munkát.

A prostituáltak teljesen védtelenek a társadalom és a hatóságok támadásaival szemben Fotó: Arthur Okwemba 

Kenyában, főleg a hivatali életben sokan a szegénységet okolják, amiért a gyermekek ilyen korán prostituáltnak állnak. További problémát jelent, hogy a prostituáltak minden napos lelki és fizikai támadásnak vannak kitéve a bel-és külföldi kliensek részéről egyaránt. Ennek megelőzésére számos helyen a lányok egy olyan információs hálózatot próbálnak létrehozni, amelyen keresztül figyelmeztetik egymást a különösen agresszív, vagy veszélyes kuncsaftokra. Nehezíti az előre lépést, hogy a hatóságok egy kis készpénz ellenében hajlandóak szemet hunyni a kliensek által elkövetett kihágások, vagy a bűncselekmények fölött. Sőt, sajnálatos módon nem egyszer ők maguk is elkövetőkké válnak.

Hasonló cikkek a témában:

Agybaj és átok Nyugat-Afrikában – mentális helyzet Sierra Leonéban

Ahol a prostitúció és szarpucolás a legjövedelmezőbb állás – Élet Kiberában, a kenyai nyomornegyedben

Segély Afrikának? Nem, köszi – Afrika egy afrikai szemével

A neve: Veszély – Egy poligamista életműve: 130 feleség és 210 gyerek

Minden nő rémálma? – A genitális megcsonkítás