Magyargyűlölet a palotában?
Egy „turáni törzs”, akiket semmi más nem motivált, csak a kisebbségek szolgasorsba döntése..? Érdekes, de annál meghökkentőbb idézetekkel, illetve a közvélemény előtt kevésbé ismert összefüggések feltárásával próbáljuk érzékeltetni a Versailles-ban kialakult hangulatot, illetve, hogy miként viseltettek a győztesek a magyarok iránt. Mindezek segítségével, az aktuál politizálást mellőzve, közelebb juthatunk annak megértéséhez, hogy miért Magyarország kapta a legszigorúbb büntetést az első világháború után.
A legtöbb idézet Bryan Cartledge: „Trianon egy angol szemével” című könyve alapján kerül közlésre.
-kb-
Játék határok nélkül
Az 1919-es párizsi békekonferencián a szövetségesek olyan bizottságokat hoztak létre, melyek feladata az új határok kijelölése volt. Ezekben a csoportokban elsősorban az utódállamok képviselői, illetve kisebb létszámban a győztes nagyhatalmak delegáltjai vettek részt. A csehszlovák bizottságban az a brit Harold Nicolson működött közre, aki a következő elhíresült megállapítást tette a magyarokról: „Bevallom, hogy akkor is és most is mélységes undorral tekintek (regard it with acute distaste) arra a turáni törzsre. Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit…A magyarok évszázadokon át elnyomták az alájuk rendelt nemzetiségeket. Közel volt a szabadulás és a leszámolás órája.”
A határmegállapító bizottsági tagok rendszeresen egyeztettek olyan szakértőkkel, akiknek hozzáértése kérdéses volt, a magyarokhoz való negatív hozzáállása azonban egyértelmű. A fentebb említett Harold Nicolson állítása szerint „Allen Leeper [a román bizottsághoz beosztott brit tisztségviselő] és én egy lépést sem tettünk, ha előtte nem tanácskoztunk olyan tekintélyes szakértőkkel, mint az ekkor Párizsban élő dr. Seton-Watson.”
Ez a tekintélyes szakértő egy skót származású brit történész volt, aki kelet-európai tanulmányai során rendkívül mély utálattal viseltetett a magyarok iránt, és szenvedélyesen elkötelezte magát egy független csehszlovák és jugoszláv állam mellett. „Ami számunkra a porosz militarizmus, az maguknak [románoknak] a magyar hegemónia: ezek az európai fejlődés legfőbb akadályai…önöknek a szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának szomszédjai felett.” Ilyen szakértők és bizottsági tagok (akik közül sokan nem is jártak még a térségben) állapították meg Magyarország új határait.
Robert Seton-Watson skót történész. A XX. század elején magyarországi látogatásai alkalmával ismerkedett meg a szlovák, a román és a szerb kisebbség képviselőivel, akik, a jelek szerint nagy hatással voltak rá. Így a kezdetben egyébként magyarbarát Watson szervező tevékenységével és cikkeivel Trianon egyik legnagyobb szellemi előkészítőjévé vált.
A határkijelölő bizottságok nem egyeztettek egymással, teljesen függetlenül végezték munkájukat, melynek eredményeképpen „A román követelésekkel foglalkozó bizottság pl. csak Erdélyben gondolkodott, a cseh követelésekkel foglalkozó pedig Szlovákia déli határára összpontosított. Csak túl későn derült ki, hogy ez a két, egymástól teljesen függetlenül működő bizottság olyan terület- és népességvesztéssel sújtotta Magyarországot, amely együttesen valóban nagyon súlyos volt.”- mondja Nicolson.
Sir Harold Nicolson diplomata, politikus, a csehszlovák határkijelölő bizottság tagja. Nyíltan vállalt magyarellenessége ellenére meg kell említeni, hogy erőfeszítéseket tett az akkor még színmagyar Csallóköz elcsatolása ellen, és több ízben is kritizálta bizottsága munkáját.
Elnyomó magyarok
Versailles-ban a győztes gyarmattartó hatalmak (Franciaország, és az Egyesült Királyság) a Magyarországra kiszabott büntetés szigorát nagyrészt azzal indokolták, hogy nem megfelelő módon bánt a területén élő etnikai kisebbségekkel. A háború után, az ellenséges erők benyomulása idején Károlyi Mihály akkori miniszterelnök egy olyan memorandumot adott át Franchet d’Esperey francia tábornoknak, melyben azt kérte, ha már megszállják Magyarországot, azt a szövetségesek, és ne a románok, vagy a csehszlovákok tegyék meg. A tábornok válasza a következő volt: „Önök elnyomták a nemzeti kisebbségeket, és ellenségeikké tették őket. Most a tenyeremen tartom őket, a cseheket, a románokat, a jugoszlávokat és a szlovákokat. Csak egy szavamba kerül, és megsemmisítik önöket.”
Franchet d’Esperey balkáni antant-főparancsnok. 1918. november 7-én Belgrádban megalázó módon fogadta a Károlyi Mihály vezette magyar delegációt, és súlyos feltételeket diktált számukra.
Az utódállamok mértéktelen, az etnikai határokat legtöbb esetben nem tiszteletben tartó követelések legfőbb támogatói a franciák voltak, melynek elsődleges oka, hogy a közép-európai kisállamokból egy franciabarát szövetségi rendszert hozzanak létre. A másik ok, hogy 1917-re Franciaországban az addigi hezitáló személyeket az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolása mellett elkötelezett politikusok váltották fel: a miniszterelnök Georges Clemenceau, a külügyminiszter Stephen Pichon lett. Utóbbi 1919-ben kijelentette, hogy a magyar kormány valódi törekvése ”… kizárólag a nem magyar nemzetiségek szolgasorsba vetettségének fönntartására irányul…”
A vesztest nem kérdezték
Bryan Cartledge brit történész szerint a határkijelölő bizottságok abban a hitben voltak, hogy miután maguk között elfogadják követeléseiket, összeül egy kongresszus a vesztesek részvételével, ahol majd úgy is engedni kell addigi igényeikből. Ezért ún. „tárgyalási többletet” illesztettek be, és olyan pozíciókat alakítottak ki, amiből bizonyos enyhítések után is győztesként jöhetnek ki. A kongresszus ugyanakkor elmaradt, ezért a bizottságok ajánlásait változtatások nélkül fogadták el.
Annak ellenére, hogy az amerikaiak az etnikai vonalakat tekintették volna határnak, a brit álláspont győzedelmeskedett, ami szigorúan csak a gazdasági, stratégiai szempontokat részesítette előnyben. Mivel a franciák ki akarták terjeszteni befolyásukat a térségre, azért gyakorlatilag bármit támogattak, amit az utódállamok kértek. Az olaszok pedig, mivel a Jugoszlávokkal voltak elfoglalva, mindig a többség mellé álltak. Ennek eredményeképpen a négy nagyhatalom közül az amerikaiakat valamennyi kérdés esetén leszavazták három az egy ellen. Ez nem volt túl kedvező Magyarország számára.
A képet némileg azért árnyalják David Llyod George brit miniszterelnök gondolatai a békekonferenciáról, amit 1919-es memorandumában fejtett ki: „Amit a németekkel kapcsolatban mondtam, érvényes a magyarokra is. Sohasem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most születő kis állam határain belül nagy tömegű magyar irredenta fog élni. Én ezért a béke vezérlő elvének azt tartanám, hogy amennyire emberileg lehetséges, az egyes fajok anyaországukban kerüljenek elhelyezésre, s hogy ez az emberi feltétel előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, mert azokat általában más eszközökkel meg lehet oldani.”
A versailles-i Nagy-Trianon kastély. A bejegyzés szerzőjének volt szerencséje ellátogatni a helyszínre. Arra a kérdésére, hogy miért nincs semmi, ami az 1920. június 4-én aláírt szerződésre felhívná a figyelmet, egy teremőr azt válaszolta, hogy „ez nem egy magyar múzeum.”
Az utolsó döfés
1919. március 31-én a Négyek Tanácsa úgy döntött, hogy Németországra összpontosít. A jóval jelentéktelenebbnek számító magyarok ügyét egy súlytalanabb szerv, az Ötök Tanácsa elé terjesztette. Itt a négy nagyhatalom, illetve Japán külügyminiszterei foglalkoztak Magyarország új határaival. Az Ötök Tanácsa gyakorlatilag minden előterjesztést elfogadott, amit a határkijelölő bizottságok eléjük tettek. 1919. május 12-én pedig az ülést elnapolták, arra való hivatkozással, hogy sokkal fontosabb kérdéseket szükséges megtárgyalni.
Ennek végeredményeként aztán a két határkijelölő bizottság ajánlásait, melyeket viszonylag alacsony rangú magyarellenes „szakértők” dolgoztak ki, öt nap alatt fogadták el vita nélkül a legmagasabb szinten. Ekkor már tulajdonképpen eldöntött tény volt, ami egy évvel később, 1920. június 4-én szentesítésre került. A trianoni békeszerződés 282 000 négyzetkilométerről (nem számítva Horvátországot) 93 000-re csökkentette Magyarország területét, azaz egyharmadára; a lakosság létszáma több mint a felével csökkent, 18,2 millióról 7,9 millióra. Csak a Romániának átadott terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország. Több mint 3 millió etnikai magyar került csehszlovák, román, jugoszláv vagy osztrák fennhatóság alá. Magyarország elveszítette minden só-, arany-, ezüst-, réz-, higany- s mangánkészletét, és olajkútjai zömét is. Fenyőerdeinek 97%-át, bükkerdeinek és más lombhullató erdeinek 87%-át, tölgyeseinek 68%-át elvették az országtól, minden hegyi legelőjével együtt. Jól fejlett feldolgozóipara számára csak egy kevés gabona maradt és semmi feldolgozandó ásványi kincs. Mindent egybevetve Magyarország az 1914 előtti nemzeti vagyonának 38%-val rendelkezett. Ezek a büntetések sokkal szigorúbbak voltak azoknál, amelyeket a szövetségesek a versailles-i békével legfőbb ellenségükre, Németországra mértek.
Egy szerelmes támogató
Nem tudni, hogy szépségével, vagy a feldarabolt Magyarországról szóló panaszaival, de egy bizonyos Hohenlohe Stefánia (akire a britek mint osztrák hercegnő utalnak, Romsics Ignác viszont egyszerűen magyar arisztokrata hölgynek nevezi) mély benyomást tett Rothermere lordra, egy brit sajtómágnásra. A vagyonos Rothermere 1927-ben a Daily Mail oldalain indított kampányt Trianon revíziójáért, és azért, hogy a zömmel magyarok lakta régiók visszatérhessenek az anyaországhoz. Ezen felül támogatta az 1927-ben megalakult Magyar Revíziós Ligát is, mellyel egyértelműen kivívta a magyar közvélemény szimpátiáját.
Harold Harmsworth, Rothermere vicomtja. Miután 1927-ben megjelent híres cikke a Daily Mail hasábjain, melyben felkarolja a magyar revizionista ügyet, hálálkodó levelekkel és ajándékokkal árasztották el Magyarországról. Az emlékére állított szobor ma is látható a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mellett.
Így írt a lord a Daily Mail 1927. június 21-i számának vezércikkében:
„A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, amit Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is meglevő szövevényét, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének a szükségességét. Az új közép-európai államok jelenlegi határai önkényesek, és nem veszik figyelembe a gazdasági szempontokat. De van egy ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére nézve.”