Elektronikus hadviselésről (Electronic Warfair - EW) beszélünk, amikor a rádiótechnikát, az elektronikát és a rejtjelezést (kriptográfiát) használják a háború eszközeként.
-kb-
Aki érdeklődik a külpolitika, illetve azon belül a közel-keleti események iránt, annak bizonyára ismerősek a 2006-ban Izrael és Hezbollah között lezajlott harmincnégy napos háború körülményei. Ezért ebben a posztban nem az események időrendbeli bemutatása a cél, hanem kimondottan egy aspektusra, nevezetesen az elektronikus hadviselésre helyeztük a hangsúlyt. Azért akarunk ezzel is foglalkozni egy kicsit, mert az arab-izraeli szemben állásról szóló cikkek többsége leginkább a katonai/diplomáciai dimenzióra koncentrál, ezért egy picit hiánypótlásnak is szánjuk ezt a rövid összefoglalást. A központi kérdés tehát, hogy milyen infokommunikációs-technológiai eszközöket vetettek be egymás ellen a harcoló felek?
A Hezbollah és Izrael közti összecsapás szikrája az volt, amikor 2006. július 12-én a libanoni síita csoport tagjai elraboltak két zsidó katonát, nyolcat pedig halálosan megsebesítettek. A határátlépés után a szervezet harcosai néhány határ menti izraeli falut is célba vettek. Ezután az Izraeli Védelmi Erők támadást indítottak északi szomszédjuk ellen.
Hasszan Naszrallah, a Hezbollah főtitkára magabiztosnak tűnt a háború kimenetelét illetően, legközelebbi tanácsadója hűvös optimizmussal állította, hogy egy-két napon belül minden csendes lesz. Az események rácáfoltak az elhamarkodott kijelentésre: a háború harmincnégy napja alatt 1187 ember vesztette életét és 4092 fő sebesült meg libanoni oldalon. Ezen felül közel egymillió ember kényszerült otthona elhagyására. Az Egyesült Nemzetek Gyermekalapja szerint a menekültek 45 százaléka gyerek. Izraeli részről 43 polgári és 117 katonai áldozatot követelt a konfliktus. 33-an súlyosan, 68-an pedig könnyebben sérültek meg a rakétatámadások következtében. A harcok idején összesen 3970 rakéta csapódott be izraeli területre. A lakóhelyükről távozni kényszerülők számát 300 000 főre becsülik. Az, hogy Izrael mennyiben tekinthető nyertesnek, vagy vesztesnek a háborúban, egy másik poszt témája. A rövid felvezetés után áttérnék az elektronikus hadviselés szerepére.
Az 1967-es hat napos háborúig nem voltak komolyan terítéken az elektronikus hadviselés eszközei az arab-izraeli konfliktus modernkori történetében. Az áttörést az 1973-as, Jóm Kippúri háború hozta, ami után szoros együttműködés alakult ki a témában érdekelt izraeli és amerikai vállalatok között - ami nagy előrelépést jelentett Izrael EW rendszerének fejlesztésében. (Mára Izrael a legnagyobb fejlesztővé vált.)
Az 1982-es, ötödik arab-izraeli háború kezdetére már jelentős változások történtek. Elsődleges célként az arab légvédelmi rendszer hatékonyságának csökkentését tűzték ki. Ez jelentősen hozzájárult a légi uralom megszerzéséhez és az izraeli páncélos csapatok manőverező képességének javításához. Ezért 1973 óta az izraeli katonai vezetés nagy gondot fordított az arab légvédelmi rendszerek elektronikai elemeinek felderítésére, zavarására, majd a megsemmisítésükre alkalmas technika kifejlesztésére. Ennek jegyében pilóta nélküli repülőgépeket is kifejlesztettek: elektronikus felderítő repülőket szereztek be az Egyesült Államokból a légi célok földi elektronikai berendezések felderítésére. A vadászbombázókat részben lokátor elleni, felderítő fedélzeti rakétákkal, részben ezek elpusztítására alkalmas különleges bombákkal és levegő-föld rakétákkal szerelték föl. A végső cél egy olyan struktúra létrehozása volt, ami egy nagyobb háború kezdeti szakaszában képes hatástalanítani az ellenség kommunikációs rendszerét.
Mire a 2006-os konfliktus megkezdődött, az izraeli hírszerzés szakértőinek meggyőződésük volt, hogy a Dél-Libanonban, Izrael által kiépített „elektronikus takaró” olyan hatékony, hogy képes megbénítani a Hezbollah teljes katonai és kommunikációs rendszerét, beleértve a mobil hálózatot is. Sőt, a tábornoki kar úgy hitte, hogy Hasszan Naszrallah kommunikációs összeköttetéseit is sikerült elvágni a belső területen fekvő bejrúti bunker és a parancsnoki helyek, valamint a Damaszkusszal és Teheránnal való stratégiai pontok között.
A magabiztos hozzáállás ellenére már a háború első napjaiban csalódniuk kellett. Július 14-én két iráni rakétát lőttek ki a Hezbollah Bejrúttól nem messze lévő parti bázisáról. Az egyik rakéta egy izraeli kísérő naszádba csapódott, a legénység tagjai közül négyen életüket vesztették. Későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy a hiba a hajó védelmi rendszerében volt, ami a radar segítségével megmutatta a rakéta pontos helyét, de későn reagált a kilövésre. Hasszan Naszrallah ekkor teátrális körülmények között hívta a tengeren lévő roncshoz a környéken lévő libanoniakat, hogy demonstrálja szervezetének elrettentő erejét. Ez lehetett az első arra utaló jel, hogy Izrael alul értékelte az ellenség képességeit.
Értelemszerűen a Hezbollah is készült az elektronikus hadviselésre. Irán jóvoltából olyan rendszerekhez jutottak, amik képesek voltak megzavarni Izrael kifinomult EW hálózatát. Augusztus 9-én a háború végéhez közeledve, a Hezbollah kommunikációs rendszere még 500 méterre az izraeli határtól is működött.
David Eshel, izraeli veterán szerint Izrael alulértékelte az irániak hozzáértését és elkövetett egy taktikai hibát is: mivel a tartalékosok mobil telefonjait nem kobozták el a bevetés előtti napokban, a Hezbollah emberei a megfelelő eszközök segítségével képesek voltak lehallgatni a telefonbeszélgetéseket. Meggyőző harctéri teljesítményük részben ennek is köszönhető. Július 25-én Gal Hirsch dandár tábornok – aki a határ menti régiókban bevetett reguláris IDF osztagot vezette – elmondta a sajtónak, hogy csapatai iráni gyártmányú lehallgató készülékekkel, számítógépekkel, modern kommunikációs eszközökkel, az izraeli stratégiai célpontokról készült részletes harcászati térképekkel, valamint izraeli telefonszámok listájával teli szobákra bukkantak.
A Litani folyótól délre egy Hezbolah erődítménynél zajlott heves összecsapást követően három iráni hírszerző tiszt holttestét találták meg. A helyszínen olyan dokumentumokra és eszközökre bukkantak, amelyekből kiderült, hogy az illetők kifinomult ELINT (Electronic Intelligence: rádiótechnikai felderítés) eszközöket és EW zavaró rendszereket működtettek, amelyek az IDF radar és taktikai kommunikációját is bénították.
Izraeli források szerint a kifinomult kommunikációs rendszerének köszönhetően az IDF is kiemelkedő sikereket ért el az elektronikus hadviselés terén. Greg Myre, egy cikkében rávilágít, hogy a Moszad és a légi hírszerzés sikeresen azonosította a Hezbollah által – gyakran polgári házakba – telepített rakétáinak helyét. Egy másik forrásból azonban az derül ki, hogy a Hezbollah nem telepítette rakétáit lakóházakba, és az ellenálló civileket nem kényszerítette senki arra, hogy fegyvert fogjanak. „Azért harcoltak, hogy megvédjék falvaikat, és készek voltak meghalni is, ha kellett” – nyilatkozta egy Hezbollah harcos.
David Eshel szerint a hírszerzés (ebbe a beépített emberi források is beletartoztak) annyira pontosnak bizonyult, hogy a pilótáknak adott – a meghatározott célpontokat tartalmazó – térképeken még a rakétáknak helyet adó szobák is szerepelnek. Ennek köszönhetően a Hezbollah rakétaarzenáljának több mint a fele 36 órán belül megsemmisült. Egy másik forrásból azonban - az előbb említetteknek ellentmondva – az derül ki, hogy az első három napban a Hezbollah állásainak csupán 7%-át sikerült megsemmisíteni, hiszen a fegyvereket és a muníciót izraeli szem előtt rejtett bunkerekben tárolták. A forrás arra is rávilágít, hogy a síita szervezet felső vezetése ellen indított támadások hatástalannak bizonyultak. Ebből következően valószínűsíthető, hogy a polgári célpontok ellen elkövetett támadásoknak oka az izraeli felső vezetés tehetetlenségéből fakadó dühben keresendő. Azt, hogy a Hezbollah nem használt emberi pajzsokat a háború során az is igazolja, hogy a szervezet igen nagy munkát fektetett abba, hogy a földalatti alagút és bunker hálózatot kiépítse lakott területen kívül. Ezeknek az objektumoknak a létezéséről Izrael nem tudhatott, hiszen a háború utolsó napjaiban is százával repültek a Katyusák a két ország határán keresztül. Természetesen a fenti kérdés heves viták tárgyát képezi mindkét oldalról, innen messziről nem gondoljuk, hogy lehet egyértelmű állást foglalni elfogultság nélkül.
Az Izraeli Légierő a feltételezett 21 nagy hatótávolságú (Zelzal 3) rakétából valószínűleg 18-at elpusztított. Teherán libanoni irányító bázisa is a tűz martalékává vált. A légi hadjárat harmadik estéjére bevetésre kerültek a BPLI (olyan rendszer, ami az ellenséges rakétákat a gyorsuló fázisban képes semlegesíteni) eszközök is.
A fentiekből okulva 2008/2009-ben, a Gázában folytatott „Öntött Ólom” hadművelet során az izraeli hadvezetés levonta a 2006-os események konzekvenciáit és azok alapján a következő újítások mondhatók el. A hadsereget közvetlenül a frontról és nem a képernyők mögül, a hadiszállásról irányították. A felső vezetésnek nem voltak illúziói afelől, hogy egy háborút meg lehet nyerni csak a levegőből. Ezen felül jól kidolgozott tervet készítettek, melynek megvalósítására egy év előkészület állt rendelkezésre. A vezérkari főnök pedig nem verte nagydobra céljait, a sajtót távol tartották a fronttól és a katonáktól elkobozták mobil telefonjaikat. Mindez a megfontoltság és összeszedettség 2006-ban nem volt elmondható. Egy nyugalmazott légierő parancsnok a következőket mondta a gázai konfliktust illetően: „Amit most látunk, az egy nagyszerű lecke azt illetően, hogy mit csináltunk rosszul 2006-ban. Libanonban megtanultuk, hogy ha meg akarjuk állítani ezeket a rakétákat, akkor a szárazföldi erők segítségével át kell venni az ellenőrzést a kérdéses terület fölött…”
