Mi áll az ukrán válság hátterében?

Tar Edit

Ukrajna az 1991. évi Szovjetunióból való kiválása óta keresi a helyét a nemzetközi színtéren. Az orosz és európai kapcsolatok mélyítése államfőkön és kormányfőkön átívelő program része volt. Gyakorlatilag ez a 22 évig tartó doktrína ért véget 2013 novemberében az EU-val való társulási megállapodás elutasításával és táptalajként szolgált az Európa-párti tüntetések, a belpolitikai válság kirobbanásához.

A korábbi államfő, Viktor Janukovics tüntetőkkel szembeni fellépése korántsem nevezhető ésszerű és arányos válaszlépésnek. A november 21-én megkezdődött tiltakozás december első felében valószínűleg érdektelenségbe fulladt volna, ha a kormány nem ad engedélyt a speciálisan kiképzett ukrán rohamrendőrség, tüntetők elleni brutális fellépésére és a pénzért alkalmazható kormányzati huligánok, az ún. tituskik bevetésére. Ennek köszönhetően egyrészt az addig legfeljebb néhány ezer főt kitevő tüntetőtömeg néhány nap leforgása alatt 800 ezerre duzzadt, újabb társadalmi csoportokat maga mellé állítva, másrészt az Európa-párti tüntetés kormányellenes Majdan-mozgalommá alakult. Janukovics politikai szempontból is érthetetlen módon a kivárás és a tüntetők kifárasztása helyett, a brutalitást választva, a feldühödött tömeg radikalizálódásához és a mozgalom kiszélesedéséhez járult hozzá. A kormány reakcióját még kevésbé teszi érthetővé az a tény, hogy a Majdan-mozgalom a széttagoltságából adódóan sem jelentett komoly politikai veszélyt a hatalomra nézve. Viktor Janukovics december 17-én kapott 15 milliárd dollárnak megfelelő összeget, továbbá 3-5 milliárdot a gázárcsökkentésből, melyből a 2015-ös választásokat kellett volna megnyernie. Ehhez képest nem csak, hogy nem tudta ezt abszolválni, de kiprovokált maga ellen egy felkelést is, melynek köszönhetően államfői méltóságától is megfosztották. Az egykori oroszbarát elnök politikailag halott lett.

A Krím és az oroszok

Miközben az ukrán nyugatbarát, nacionalista tüntetők Nyugat-Ukrajnában és Kijevben harcoltak a kormánypárti alakulatok ellen, addig az orosz szeparatisták és a velük szövetséges, "kétes eredetű" fegyveres erők a Krím-félszigeten kezdtek szervezkedni az Ukrajnától való elszakadás érdekében.

A Dunántúlnyi méretű félszigeten közel két millióan élnek, a lakosság 58 %-a orosz, csupán 24 %-a ukrán és 12% krími tatár nemzetiségű. Az eredetileg Oroszországhoz tartozó Krímet 1954-ben Hruscsov ajándékozta oda az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak.

Az Orosz Medvét több szempontból is komoly érdekeltség fűzi a félszigethez és az Ukrajnában történtek gyakorlatilag kézenfekvő hivatkozási alapként, ürügyként szolgáltak a beavatkozáshoz. Vlagyimir Putyin orosz elnök - több szakértői vélemény szerint is - már korábban eltervezte a terület megszerzését, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy érdekeit érvényre juttathassa. A 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozón Putyin mesterségesen létrehozott államokról beszélt, melyek között Grúziát és Ukrajnát említette példaként. Néhány hónappal a találkozót követően az ötnapos háborúban elfoglalta Grúziától Abháziát és Dél-Oszétiát - kijátszva az orosz nemzetiségi kártyát. A krími események e politikai vonulat részének tekinthetőek. Ez esetben azonban a háttérben sokkal súlyosabb okok, fontosabb érdekek húzódnak meg. Egyrészt az orosz fekete-tengeri flotta főhadiszállása a félszigeten található, másrészt a fekete-tengeri olaj és gázkincs jelentős része feletti kontroll megszerzése, valamint a Déli Áramlat gázvezeték új, költséghatékonyabb útvonalának kiépítése áll az orosz intervenció hátterében.

A földrajzi és energetikai tényezők

Oroszország a Krím bekebelezésével nagymértékben ki tudja terjeszteni a határait a Fekete-tengeren, hatalmas olaj- és földgázmezőkre szert téve ezáltal, melyek egy része a sekély kontinentális talapzaton található. Ezekről a szénhidrogén-lelőhelyekről az olaj- és gázvagyon lényegesen olcsóbban termelhető ki, mint a Fekete-tenger mélyebb részein.

A krími konfliktus másik energiapolitikai vonatkozása a Déli Áramlat földgázvezeték. A Gazprom gázvezetéke Ukrajna elkerülésével Bulgárián, Szerbián, Magyarországon és Szlovénián keresztül szállítana orosz gázt az európai piacra. A vezeték leggyengébb pontja a méregdrága fekete-tengeri szakasz, hiszen a vezetéket a Fekete-tenger legmélyebb részein kellene keresztülvinni, mely hatalmas többletköltséget jelent a sekély talapzaton történő kiépítéshez képest. A vezetéket azért kellene a tenger legmélyebb részei felett elvinni, hogy elkerülje az ukrán felségvizeket, melyek éppen a Krím-félsziget miatt nyúlnak be mélyen a Fekete-tengerbe.

Moszkva a Krími Köztársaság annektálásával azonnal megspórol nagyjából 10 milliárd dollárt, ugyanis ennyivel lenne olcsóbb elvezetni a Déli Áramlat tengeri szakaszát a sekély part menti vizeknél, mely ráadásul technológiailag is egyszerűbben kivitelezhető megoldást jelent.

Ukrajna vesztesége azonban az említett összeg többszöröse, hiszen megszűnik a hozzáférése az energiastratégiájuk alappillérét képező tengeri olaj- és gázlelőhelyei nagy részéhez, továbbá a szénhidrogénkincsekre vonatkozó, nagyrészt amerikai és olasz olajcégekkel kötött energetikai szerződések semmissé válnak. A szénhidrogénkészlet jelentős részének elvesztése mellett Ukrajna területi integritása is megbomlik, ráadásul precedensértékű lehet a többi kelet-ukrajnai terület számára a Krím-félsziget elszakadása és Oroszországhoz csatlakozása, ahogy Odessza példája is mutatja.

Ukrajna legnagyobb erőfeszítései ellenére sem tudta megakadályozni a félsziget kiválását, s végül a március 16-i helyi népszavazás eredményeként a Krím Köztársaság Oroszországhoz csatlakozott. Kérdés, hogy a feszültség meddig fog eszkalálódni és mennyiben veszélyezteti majd Ukrajna területi integritását.

A cikk szerzője a moszkvai Puskin Intézet ösztöndíjasa