Világpolitika

Megtalálták a világ legrégebbi üvegbe zárt üzenetét

 -kb-

1913-ban egy német túrázó üzenetet írt egy papírlapra, melyet egy barna színű sörös üvegbe tett és az óceánba dobta. Százegy év múlva egy halász megtalálta Németország partjainál és eljuttatta az ismeretlen férfi unokájának.

„Nagyon meglepődtem”- mondta Angela Erdmann, aki most 62 éves, de már nem ismerhette nagyapját, mert hat évvel a nő születése előtt meghalt. „Egy férfi állt a lakásom ajtaja előtt és közölte, hogy levelet hozott a nagyapámtól. Aztán elmondta, hogy a név és a cím is viszonylag jól kivehető volt a papíron, így talált meg.”

Az üzenetet a múlt hónapban találta meg egy bizonyos Konrad Fischer, de a szöveg nagy része szinte teljesen kivehetetlen volt. A kutatók szerint Richard Platz, Erdmann nagyapja 1913-ban, 20 éves korában dobta vízbe az üveget, amikor egy túrázó csoporttal természetjáráson vett részt. Minden valószínűség szerint, ez a világ legrégebbi, üvegbe zárt üzenete.

Bár Erdmann nem ismerhette nagyapját, rengeteg történetet hallott róla édesanyjától.

A világ legrégebbi üzenete, 101 éves. Forrás: The Guardian. Fotó: Uwe Paesler/EPA

„Nagyon keveset tudok nagyapámról, de annyit igen, hogy író volt, nagyon nyitott természetű és hitt a szabadságban és az egymás iránti tiszteletben. Nagyon örülök, mert úgy érzem egy kicsit közelebb kerültem a gyökereimhez.”

Az üzenet és a palack jelenleg egy hamburgi múzeumban tekinthető meg. 

Egy poligamista életműve: 130 feleség és 210 gyerek

-kb-

Kenyában a történelmi időkig visszamenőleg ismert a többnejűség intézménye.

Ancentus Akuku Ogwela, akire méltán ragadt a „Veszély” becenév, amikor 94 évesen meghalt, 130 feleséget és 210 gyereket hagyott maga után. A kenyai parlament által elfogadott új házassági törvény lehetővé teszi, hogy a férfiak annyi feleséget vegyenek el, amennyit akarnak, és erről még csak konzultálni sem kell a már meglévő partnereikkel.

A törvény a kenyai közvéleményt két táborra osztotta. Az egyik csoport vehemensen támogatja kulturális, vallási és természetesen biológiai, illetve gyakorlati okok miatt. Kenyában a kereszténység a domináns vallás, de él itt egy jelentős muszlim kisebbség is. Az Iszlám megengedi több feleség tartását (aminek szintén történelmi okai vannak), azzal a kikötéssel, ha a férj ugyanannyi szeretet és figyelmet szán összes hitvesére. A szexuális energiák levezetésén kívül a leggyakrabban emlegetett praktikus indok a poligámia mellett a mezőgazdaság és földművelés. Minél több ember tevékenykedik a ház körül, a földeken, annál könnyebb a munka. Ezen felül sok nő egyet ért abban, hogy fokozott biztonságban vannak egy nagy háztartásban.

Akuku „Danger” néhány feleségével…Fotó: KBC

A másik tábor úgy véli, hogy a törvény feleslegesen szítja az ellenségeskedést a családon belül és csak megosztja tagjait – miközben az emberek többsége a mélyszegénységgel küzd az országban. Elterjedt és logikus nézet, hogy a poligámia hozzájárul a drasztikus népességnövekedéshez is. Sokan felvetették némi gúnnyal, hogy a törvényhozók vezessék be a poliandria és a „feleség-bántalmazás” intézményét is. (A poliandriáról, vagy többférjűségről bővebben ITT olvashat). Ráadásul nem kizárólag a családon belül megosztó a többnejűség intézménye, de tovább mélyíti a civilizációs törésvonalakat az afrikai és nyugati társadalmak között, ahol a poligámia tabu.

A helyi média és női jogvédő szervezetek is felemelték hangjukat. A legolvasottabb kenyai újság, a The Daily Nation „szégyenteljesnek” nevezte a törvényt, ami „visszavisz minket egy sötét korba onnan, ahol a családi értékeket kellene erősítenünk.”

A női aktivisták szerint, a törvény semmibe veszi az asszonyok jogait azzal, hogy a férj nem konzultál olyan kérdésekben feleség(ei)vel, amik közvetetten, vagy közvetlenül érinti őket. A poligámia ráadásul a feleségek közti kapcsolatot is nehezíti.

Nem olcsó házasság

„Azok a napok elmúltak, amikor megengedhettük magunknak, hogy tucatnyi feleségünk legyen” – mondta Tom Akuku Ogwela, az idősebb Ogwela 210 gyermekéből az egyik, aki maga is a poligámia híve. „Szociális és gazdasági szempontból is megterhelő három-négy feleségnél többet tartani. Azokban az időkben sok ételre volt szükség, amiből szerencsére jutott bőven, hiszen apám földművesként dolgozott, de most már többet számít a pénz.”

A fiatal Ogwela elmondása szerint csak három testvére tudott egyetemre menni és nagyon sok gyerek él szegénységben országszerte. „Minél kisebb a család, annál jobb” - mondja Ogwela, hozzátéve, hogy ő is küszködik azzal, hogy 3 felesége van és több gyereke. A kérdésre, hogy mit tanácsolna annak, aki akar még egy feleséget, azt válaszolja, hogy „sok stresszre és pénzügyi problémákra kell felkészülnie.”

Elterjedt gyakorlat

Főként a gyarmatosítás előtti időkben az afrikai társadalmak számára a gyermek az (munka) erő és egészség jelképe volt. Ezért minél több utód fordul elő egy családban, annál stabilabb a közösség. A gyarmatosítók megjelenésével mindez egyre inkább háttérbe szorult, de, ahogy azt a fenti példa is mutatja, számos helyen továbbra is elterjedt a poligámia, különösen a kontinens nyugati részén. Leginkább a muszlim, illetve animista közösségek tették magukévá a többnejűség gyakorlatát. Szenegálban például a házasságban élők 47%-ánál több mint egy feleség található. Az arab államokban ez az arány még magasabb, de él Izraelben egy beduin közösség ahol szintén jellemző a poligámia. Eltávolodva a fejlődő országoktól, az Észak-Amerikában élő mormon férfiak is előszeretettel tartanak több feleséget.

A legősibb családmodell: poliandria

„Ha a feleség okos, mindegyik férjét meglátogatja minden éjjel” – vallja egy poliandriában, azaz többférjűségben élő család egyik férfi tagja. Ezek az emberek nem az átlagtól eltérő(?) szexualitásukat élik így ki, csupán egzisztenciális biztonságra törekednek. Ma a világban 53 közösség él többférjű társadalomban, az antropológusok szerint pedig valamikor ez nagyon is gyakori volt minden kontinensen.

A poliandria az a családforma, melyben egy nőnek, kizárólag pénzügyi megfontolásból, több férje van, ezért manapság már csak a gazdaságilag nem fejlett térségekben találni ilyen közösségeket, például Indiában, Tibetben és Nepálban.  Ám egy nemrégiben közzétett antropológiai kutatás szerint a történelem során a poliandria széles körben elterjedt volt az Északi Sarktól a trópusokon keresztül, a sivatagokon át. Ezen közösségek több mint fele vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, pont úgy, mint a legtöbb ősi társadalom. Ez viszont az antropológusok szerint azt is jelentheti, hogy a poliandriának mély történelmi gyökerei vannak. Katherine Starkweather a Missouri Egyetem antropológusa és Raymond Hames a Nebraska Egyetem professzora hangsúlyozza, hogy ezekben a családokban a nők nem hűtlenek, a férfiak pedig nem megcsaltak.

Minden nőnek több férfi

A poliandriában élő közösségek élete szociálisan szabályozott. Sok helyütt a nő szülei választják ki azt a családot, melynek földje határos az övékével, így a házasság révén a gyarapodás biztosított. Ha pedig a vőlegénynek vannak fiútestvérei, ők is férjül mennek a lányhoz, így a kicsike birtokokat nem kell felszabdalni. Van, ahol az első férjnek van döntési joga, ő mondja meg feleségének, kit fogadjanak még be otthonukba, akár a vagyon miatt, akár hogy védelmezze az asszonyt, ha ő hetekig távol van vadászat vagy legeltetés miatt. Persze, a nemi egyensúly tartós felbomlásai is elfogadottá teheti a poliandriát. Számos olyan közösség van, ahol jóval több a férfi, mint a nő; termékeny nő pedig még kevesebb.

A National Geographic a Himalája egyik eldugott kis falujában forgatott egy többférjű családban, ahol a feleség három férjjel élt együtt. „Szerintem mindenkinek úgy kellene élnie, mint a mi családunknak”- mondta a feleség, elismerve, hogy bizony az asszonyoknak jobban oda kell figyelniük, ha több férfi van a háznál. „A tolerancia nagyon fontos, a feleségnek mindent meg kell értenie, az idősebb testvér szokásait és természetét éppúgy, mint a fiatalabbét” – magyarázta az asszony, aki maga sem tudja, hogy gyermekeinek ki az apja. De ez itt nem is lényeg. Mindenki szeret mindenkit és mindenki egyenrangú a másikkal. „Ha a feleség okos, mindegyik férjét meglátogatja minden éjjel. A legidősebb férjnek sincs több joga a szexhez, mint a többieknek” - foglalta össze a legidősebb férj, mit is jelent számukra az egyenlőség. Most már csak egy kutatás kellene arról, hogy a mai, modern társadalmakban ki viselné nehezebben a poliandriát: a nő vagy a férfi?

-kb-

Afganisztán fordulóponthoz érkezett a jelenlegi elnökválasztásokkal, írja cikkében Brahma Chellaney, a Stratégiai Tanulmányok professzora. A választások tétje, egy demokratikus hatalomváltás, és az ország területi integritásának helyreállítása több mint harminc év háborúskodás után. Vajon képes lesz Afganisztán kilépni a helyi fegyveres csoportok és a külföldi megszállás harapófogójából?

Brahma Chellaney szerint, a válaszhoz mindenekelőtt két fontos tényezőt érdemes megvizsgálni. Az első, hogy Pakisztán milyen mértékben fog beavatkozni az afgán ügyekbe az által, hogy támogatja a Talibánt, illetve más különböző terrorcsoportokat. Ez leginkább annak a függvénye lesz, hogy az Egyesült Államok mennyi pénzt szándékozik fizetni Pakisztánnak azért, hogy az kihátráljon az afgán ellenállók mögül.

További fontos tényező, a NATO afganisztáni szerepvállalásának kérdése. Barack Obama 2009-ben kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak fel kell számolnia bázisait a közel-keleti országban. Mára egyértelművé vált, hogy az amerikai elnök mégis fenn szeretné tartani a katonai jelenlétet. Ezt látszik alátámasztani az a kétoldalú biztonsági megállapodás, amely lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy gyakorlatilag korlátlan ideig Afganisztánban állomásozhassanak.

Hamid Karzai leköszönő afgán elnök azonban nem írta alá az egyezményt, ez már az új, beiktatott elnökre vár májusban. A választások kimenetele azonban messze nem biztos még. Elvben a nyolc jelölt közül valamennyien támogatják a megállapodást, azonban a múltban mindegyikük komolyan fellépett az amerikai érdekek ellen, sőt jelenlegi és volt hadurak is találhatóak soraikban.

A Tálibok egyre kevésbé szívesen látott vendégek. Fotó: AC

Brahma Chellaney professzor úgy látja, az Egyesült Államoknak meggyőződése, hogy muszáj fenntartani az afganisztáni jelenlétet, főleg most, az Ukrán krízis idején, amikor erőt kell demonstrálni Oroszország felé is. Kérdés, hogy mennyit számít az a haderő, ami jelenleg Afganisztánban tartózkodik, ha az elmúlt tizenhárom évben sem voltak képesek a biztonságot garantálni? Obamának egyelőre nincsen válasza.

Afganisztán 1979 óta folyamatosan háborúban áll, amióta a szovjetek egy közel tíz évig tartó katonai akciót indítottak a többnemzetiségű felkelő csoportok ellen. Az amerikai és szaúdi kormány közben a pakisztáni titkos szolgálatokon keresztül támogatta a szovjet ellenes felkelőket. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ország destabilizálódjon, és elszaporodjanak a terrorista csoportok. Afganisztán egy olyan országgá vált, aminek nagy az esélye, hogy etnikai és törzsi repedések mentén, hadurak vezette enklávékra esik szét. A sors iróniája, hogy ezek azok a tényezők, amik az amerikai jelenlétet legitimizálják.

A külföldi beavatkozás tehát Afganisztánban nemhogy elősegítette volna a biztonsági helyzet javulását, de tovább rontotta azt. A helyzet megoldására Brahma Chellaney három belső tényezőre helyezi a hangsúlyt:

1. Szabad választások, melynek eredménye valóban az afgán emberek véleményét tükrözi;
2. Karzai utódjának képesnek kell lenni egyesíteni az eltérő etnikai és politikai csoportokat (ez csak egy erős és mindenki által tisztelt elnök számára lehetséges);
3. A kormánynak fel kell állítania az afgán többnemzetiségű haderőt.

Az afgán biztonsági erőknek egyelőre sikerült fenntartani a rendet Kabulban. Ha az Egyesült Államok csökkenti, vagy beszünteti támogatásukat, akkor ők sem lesznek képesek ellátni feladataikat. Ez megint csak azt a tézist erősíti, hogy szükség van a külföldi katonai jelenlétre, még akkor is, ha ez önmagában nem hoz békét és stabilitást. Brahma Chellaney ennek kapcsán arra is felhívja a figyelmet, hogy a terroristák és felkelők állásai nagyrészt Pakisztánban találhatóak, ami jelentősen megnehezíti a Talibán ellen már 2001 óta tartó küzdelmet.

Afganisztán jövőjét tehát az afgánok kezébe kellene adni – vonja le a tanulságot a professzor.

A külföldi beavatkozás pedig nem szabad, hogy katonai jelleget öltsön, hanem addig kell tartania, amíg segítenek egy olyan kormány felállításában, ami képes békében és egységben elvezetni az országot.

Röviden: több az áldozat a kormányoldalon 

 -kb-

Érdekes eredményre jutott a szíriai polgárháború halálos áldozatainak számát illetően egy magát függetlennek nevező szír csoport, a Syrian Observatory for Human Rights (SOHR). Az amerikai politika és sajtó régóta azt hangsúlyozza, hogy a véres összecsapások áldozatai többségében ellenzékiek és ártatlan civilek. Az emberi jogokat felkaroló SOHR becslései ugyanakkor azt mutatják, hogy többen haltak meg kormányoldalon.

Az ENSZ hivatalosan 2013 nyarán vette számba utoljára az elhunytakat, 2014 elején pedig a világszervezet kijelentette, hogy addig nem frissítik az adatokat, amíg nem lehet pontosan megbecsülni a halottak számát. A SOHR ezzel szemben a polgárháború 2011-es kitörése óta lelkiismeretesen nyomon követi az eseményeket. Az alábbi táblázat szemlélteti, az áldozatok számát és megoszlását.

Mit jelent mindez?

A legszembetűnőbb, hogy a táblázat szerint többen vesztették életüket a kormányt támogatók közül, mint az ellenzékiek. Ez természetesen nem degradálja a polgárháború lakosságra gyakorolt borzasztó hatását. A másik, hogy míg a SOHR 7985 gyermekáldozatról beszél, addig más szervezetek, mint az Oxford Research Group sokkal többre, 11 ezerre becsüli az elhunyt gyerekek számát. Bár a halálos áldozatokról szól a táblázat, meg kell említeni azt a 2,5 millió menekültet is, akik a konfliktus kirobbanása óta kényszerültek elhagyni hazájukat.

Fokozott aggodalomra adott okot az amerikai politikusoknak a külföldről – főleg Nyugatról - érkező harcosok számának növekedése. Talán ennek is köszönhető, hogy Frank Wolf republikánus képviselő egy olyan törvénytervezetet nyújtott be, mely akár 20 éves börtönbüntetéssel is sújtaná azokat az amerikai állampolgárokat, akik Szíriába utaznak.

Az ellenállók álma? Egy lefejezett Asszad…Fotó: Reuters

Muszlim mártírtudat

-kb-

Számos közel-keleti város válik véres össznépi karnevál helyszínévé, amikor a síita muszlimok mártírhalált halt (h)ősükre, Husszein imámra emlékeznek. A résztvevők különböző jelszavakat skandálva vonulnak végig az utcákon, és ahhoz, hogy átéljék Husszein szenvedéseit, lánccal, fémkötéllel, kardokkal ütik magukat, amíg el nem kezdenek vérezni. Ez a nyugati szemmel talán bizarrnak tűnő esemény az Asúra ünnepe.

A világ muszlimjainak mindössze 10%-a tartozik a síita irányzathoz. Kis létszámarányuk ellenére mégis igen jelentős erőt képviselnek, jellemzően nagy fanatizmussal és mélyen élik meg vallásukat. Az irányzat követője az Irán által támogatott libanoni Hezbollah is, amely szervezet a hazájában élő síitákat hivatott felkarolni.

A Hezbollah fellegvárának számító dél-libanoni Nabatíje városában a politikai csoportok, a kampányolásra is igyekeznek felhasználni az Asúra ünnepét. A Hezbollah és a vele rivális Amal párt azon versenyzik, hogy ki tudja a legszenzációsabb külsőségek közepette levezényelni az megemlékezést; pólókat, fejkendőket és egyéb, a pártok logóját feltüntető termékeket árusítanak. Az Asúra az elmélkedés, imádkozás ideje is egyben. A megemlékezések alatt felolvasásokkal elevenítik fel az eseményeket, majd később a történetet színpadra viszik, eljátsszák. Tehát a véres rítusok, a horrorisztikus önsanyargatás csak egy része a megemlékezés sorozatnak.

 Egy békés telefonáló Nabatijében, az Asúra idején. Fotó: Ephemeris

Egy kis történelem 

A síiták mártíromság tudatának és fanatizmusának összetett okai vannak. Elsők között kell említeni a kerbalai csatát, melyre minden évben az Asúra keretén belül emlékeznek meg. 680-ban a síiták kalifajelöltje, Husszein imám Medinából Kúfába utazott, hogy elődjétől átvegye a közösség irányítását. Riválisa, a szunnita Jazid kalifa azonban túlerőben lévő csapatával megsemmisítő vereséget mért rá, a mai Irakban található Kerbala városánál. A síiták számára Husszein példával szolgál a ma élőknek, mert bár csatát vesztett, hősies magatartásával erkölcsi győzelmet aratott, ezért a bátorság és az önfeláldozás mintaképe lett.

Nem lehet elég korán kezdeni…Asúra Pakisztánban. Fotó: Ali Raza

Izrael és az Asúra

A libanoni Nabatije kisvárosa nemcsak azért bír nagy jelentőséggel, mert a Hezbollah egyik fő bázisa, de itt került sor számos olyan eseményre, amely meghatározza a síiták és Izrael viszonyát. Ra’ed Moukalled, helyi szemész egy piknik alkalmával elvesztette fiát, nem sokkal annak ötödik születésnapja előtt. A gyerek felvett egy játéknak látszó tárgyat, ami – mint kiderült – az izraeliek által korábban ledobott fürtös bomba volt. Ra’ed minden évben részt vesz az Asúrán, így rója le kegyeletét halott kisfia előtt, és barátai is csatlakoznak hozzá, hogy kifejezzék támogatásukat. Az orvos civilként közreműködik különböző civil szervezetek munkájában, melyek fő feladata, hogy az aknákat és fürtös bombákat eltávolítsák a dél-libanoni területekről.

Jelentős a síiták aránya Irakban. Ők is emlékeznek.  Fotó: AP Photo/Hadi Mizban

1983-ban, egy évvel az Izrael által Libanon ellen indított háború után, Nabatíjében éppen egy drámai előadást adtak elő a kerbalai csata eseményeiről. A környék tele volt áhítatos, könnyeikkel küszködő asszonyokkal, és ruháikat vérrel beborító férfiakkal. Hirtelen egy izraeli járőrcsapat tűnt föl és megpróbáltak áthatolni a tömegen. Azóta is vitatott, hogy direkt jártak arra, vagy az őrvezető nézte el a térképet – hiszen a hivatalos utasítás szerint el kellett kerülniük az Asúra helyszínét. A feldühödött tömeg kövekkel kezdte dobálni az izraelieket, akik gránátokkal és pisztolyokkal válaszoltak a támadásra. Az Asúra számos résztvevője életét vesztette az összecsapásban. Számos kétkedő, vagy eddig semleges álláspontot képviselő libanoni csatlakozott ezután az izraeli megszállással szembeni mozgalomhoz. Ez az esemény megmutatta a libanoni síitáknak, hogy az izraeliek nem tisztelik az iszlámot, és azokat Jazidhoz (Husszein imám egykori gyilkos ellenségéhez) hasonlították.

Egy ehhez kapcsolódó sajnálatos, és a mai napig közbeszéd tárgyát képező esemény egy libanoni kis város, Kána 1996-os bombázása. Az izraeli légicsapások következtében több mint 100 ember vesztette életét, köztük nők és gyerekek. A muharram havi megemlékezéseken gyakran utalnak az incidensre Izrael ellenes jelszavakat skandálva. A síiták közül sokan úgy tartják, hogy az izraeli megszállók Jazid kalifa modernkori „reinkarnációi”.

Ahová a jó idő ellenére sem érdemes nyaralni menni

-kb-

Európa közepén hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy veszélyben vagyunk, ha allergia-szezon van, ha túl nagy a hideg vagy a meleg, és ha nincs elég pénzünk. A világ más részein a veszélyt az éhenhalás, a természeti katasztrófák, bandaháborúk, gyilkosságok, és az egészségügyi ellátás teljes hiánya jelenti.

Egy független amerikai kutatási és oktatási szervezet minden évben elkészíti a világ legveszélyesebb országainak listáját. Az elemzést szociális-gazdasági, illetve katonai-politikai mutatók segítségével végzik. Olyan szempontokat vizsgálnak, mint az emberi jogok érvényesülése, menekültek helyzete, korrupció, alapvető szolgáltatásokhoz (egészségügy, közbiztonság, oktatás) való jutás, természetes és mesterséges katasztrófák, etnikai, vallási konfliktusok, stb.

Lássuk, tehát 2013 első tíz helyezettjét!

10. Zimbabwe – Inflációban az élen

Zimbabwe gazdasági szempontból a világ legkatasztrofálisabb helyzetben lévő államai közé tartozik. Az infláció átlagban 300-500% között alakul, 2009-ben a pénz gyakorlatilag teljesen elértéktelenedett. A gazdaságot akkor sikerült némileg stabilizálni, amikor áttértek az amerikai dollárra. A belső politikai-, társadalmi feszültségek folyamatos zavargásokat gerjesztenek, a kormányzat látszat demokratikus jellege ellenére diktatórikus módon fojtja el az elégedetlenkedők megmozdulásait.

100 trillió zimbabwei dollár. Fotó: Reserve Bank of Zimbabwe

9. Közép Afrikai Köztársaság – A lázadók országa

Franciaországtól való függetlenedése óta az ország életét leginkább puccsok, felkelések jellemzik. A bőséges természeti erőforrások ellenére az állam képtelen ellátni lakosságát, melynek eredménye a mélyszegénység és alultápláltság. Ahogy azt a jelenlegi konfliktus is mutatja, a folyamatos harcok a kormány és annak különböző ellenzéki csoportjai között, komoly gátja a fejlődésnek. A központi hatalom keze nem igazán terjed a fővároson túl, lázadók és rablóbandák tevékenykednek országszerte, a hadsereg gyenge és alulfejlett.

Az etnikai tisztogatások egyik leendő áldozata? Fotó: DM

8. Haiti – Nem csak természeti katasztrófa

A nagy erejű földrengés óta inkább kevesebb, mint több sikerrel próbálják normalizálni a helyzetet a karibi szigetországban. A munkanélküliség közel 50%-os, a lakosság 80%-a napi 2 dollárból tengődik. Az élelmiszer árak magasak, és az elmúlt évek természeti katasztrófái hatására még tovább nőttek. Ezért nem meglepő, hogy minden második lakos alultáplált és Haiti a térség legszegényebb állama. A gyengén őrzött szárazföldi és vízi határai kiváló lehetőséget rejtegetnek a kábítószer- és embercsempészeknek is.

A 2010-es földrengés után, a nyomornegyedek látképe nem sokat változott…Fotó: Isabel MacDonald

7. Afganisztán – Drága demokrácia

Tizenhárom év amerikai megszállás és dollár milliárdok után Afganisztán még mindig a világ leginstabilabb országai közé tartozik. A keleti és déli területeken az ellenzék, a Tálibán ma is jelentős befolyással rendelkezik. Romló biztonsági helyzetre utalnak az ENSZ jelentései a növekvő civil áldozatok számáráról. A tálibok viszont nem tesznek közzé jelentéseket a hallottaikról, inkább egyfajta sikerpropagandát folytatnak, mindig minimalizálva a saját, és eltúlozva az ellenség veszteségeit. 

Rendteremtés. Fotó: GRIID

6. Jemen – Víz, élelem és jogok nélkül

A közel 30 milliós népesség harmada nem jut megfelelő mennyiségű táplálékhoz, fél millióra tehető a belső menekültek száma és a lakosság fele számára elérhetetlen a tiszta víz. Az egészségügy katasztrofális helyzete miatt a fertőzések is gyakoriak ország szerte. Az emberi jogok területén sem állnak a helyzet magaslatán: a nőket diszkriminálják, a rabokat kínozzák, megalázzák, a szólás-és sajtószabadság erősen korlátozott.

A jemeni főváros. Kívülről még jól mutat. Fotó: Glen Allison/Getty Images

5. Csád – Teljes kilátástalanság

A Szudánban és Közép Afrikai Köztársaságban lezajlott erőszakos események miatt sokan menekültek a szomszédos Csádba, ami tovább súlyosbítja az amúgy is meglévő etnikai és vallási ellentéteket. Munkalehetőség és jövőkép hiányában egyre több fiatal csatlakozik szélsőséges bandákhoz és szervezetekhez, mert sokuknak ez az egyetlen esélye a túlélésre.

Katonák bevetésre készen. Fotó: SIA KAMBOU - AFP

4. Dél-Szudán – Szegény korruptak

Hiába szakadt el 2011-ben északi szomszédjától, a biztonsági és humanitárius helyzet nem lett kedvezőbb Dél-Szudánban. Az ENSZ adatai szerint a törzsi-etnikai villongások következtében 2011 nyarára 800-an haltak meg, és 94 ezren hagyták el otthonukat a fiatal államban. A beáramló segélyek ellenére, az ország vezetése képtelen helyesen felhasználni a rendelkezésre álló forrásokat. A 2012-es évben négy milliárd dollár közpénz vándorolt a felső vezetés zsebébe.

Gyerekek most éppen a homokvihar elől menekülnek. Fotó: Finbarr O'Reilly

3. Szudán – „Oszd meg és uralkodj!”

Az angolok a gyarmati korban gondosan ügyeltek arra, hogy a demokratikus állam működéséhez szükséges infrastruktúra és intézményrendszer ne jöhessen létre, így amikor Szudán függetlenné vált, egy vallási, etnikai törésvonalak mentén szétszabdalt, polgárháborús ország maradt a britek mögött. Jellemző a rasszizmus a fekete-keresztény, illetve az arab-muszlim lakosság között, és az iszlám fundamentalizmus sem idegen jelenség. 2010-ben a sharia (iszlám jogrend) értelmében egy nőt brutálisan megkorbácsoltak, mert nadrágot viselt.

A 2010-ben megostorozott nőképe bejárta a világhálót. Fotó: Tristan McConnell

2. Kongói Demokratikus Köztársaság – Férfiakat is megerőszakolnak

Az 1960-as függetlenségének kikiáltásakor, Kongó Afrika második legiparosodottabb államának számított, 1980-ra a gazdaság összeomlott. 1996-ban vette kezdetét az „Afrika világháborúja” néven ismertté vált polgárháborús sorozat, amely 2003-ig hat millió áldozatot követelt. Napjaink Kongójára elmondható, hogy humanitárius szempontból a leginkább katasztrófa sújtotta ország a világon. Az erőszak, a lakosság kényszerű lakhely elhagyása, a nők, gyerekek és férfiak(!) megerőszakolása általános jelenségek. A halálozási arány messze meghaladja a szub-szaharai átlagot.

A polgárháború áldozatai. Fotó: Whale

A nyertes: Szomália – A központi hatalom teljes hiánya

Az Afrika szarván elhelyezkedő országban több millió ember nem jut hozzá elegendő élelemhez - a 2012-es évben az éhínség mintegy 260 ezer áldozatot követelt. A lakosság többsége számára nem elérhető az egészségügyi ellátás (kevesebb, mint 15 orvos jut egy millió emberre) és a tiszta víz. A szélsőségesek által elkövetett öngyilkos merényletek rendszeresek a fővárosban. Az egyes klánok és törzsek között létrejövő alkalmi szövetségek nem hosszú távúak, a különböző fegyveres csoportok gyakran válogatás nélkül nyitnak tüzet ellenségre, vagy barátra - senki nincs biztonságban.

Aki teheti, a Khat nevű legális drogot fogyasztja. Valahogy el kell viselni…Fotó: Jake LyellA

Izrael az ígéret földje?

 -kb-

Az izraeli kormány pénzt is hajlandó fizetni azért, ha a migránsok azzal a lendülettel, ahogy jöttek, el is hagyják az országot. Aki marad, annak olyan nehéz helyzettel kell szembesülnie, ami szinte ellehetetleníti az életét. Van, akinek azonban még így is megéri.

Izrael 2013-ban erősítette meg a „beszivárgás-ellenes” (anti-infiltration) törvényt, melynek értelmében az izraeli hatóságoknak joguk van a határon átkelőket tárgyalás nélkül, három évig feltartóztatni az erre létrehozott központokban. Később ezt az időt egy évre csökkentették, amennyiben viszont az illető ellenséges ország állampolgára (pl. Szudán), vagy „erős a gyanú”, hogy bűncselekményben vett részt, korlátlan ideig is bent tartható.

Szudán büntető törvénykönyve Izraelt ellenséges országnak nevezi és megtiltja lakosainak, hogy oda betegyék a lábukat. Ha mégis kiderül, hogy egy szudáni Izraelben járt, a büntetés börtön, vagy akár halál is lehet. Ennek tükrében figyelemre méltó, hogy egy 2013-ban kiszivárgott jelentés szerint Izrael több mint ezer szudánit utasított ki az országból. Michael Bavli, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának izraeli képviselője szerint, a zsidó állam ezzel az akciójával súlyosan megsértette az 1951-ben aláírt genfi konvenciót, amely kimondja, hogy „egy menekült nem küldhető vissza abba az országba, ahol személyes szabadságát, vagy életét veszély fenyegeti.”

„Önkéntes deportálás”

Izrael máshonnan közelíti meg az ügyet. Álláspontja szerint ugyanis, a menekültek önként távoztak az országból. A megerősített „beszivárgás-ellenes” törvény nem csak a korlátlan feltartóztatást teszi lehetővé, de a kormány 3500 dollárt fizet annak a menekültnek, aki aláír egy nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy „saját akaratából” hagyja el Izraelt és tér vissza hazájába.

„Minden héten ide jönnek, és pénzt ajánlanak, ha aláírjuk az önkéntes visszatérésről szóló papírt” – mondja egy szudáni menekült. „Azt mondják [az izraeliek], ez az egyetlen lehetőség arra, hogy elhagyjuk a központot. Azt mondják, soha nem szabadulunk, de én inkább ezt választom, minthogy haza térjek.”

Szudáni menekültek tüntetnek a feltartóztató központok ellen. Fotó: Amnesty International

Okos üzlet

2013 augusztusában Uganda elfogadta Izrael azon ajánlatát, mely szerint mezőgazdasági eszközökért és némi készpénzért cserébe befogadja az Izraelből kiutasított szudáni és eritreai menekülteket. Számos eritreai menekült már aláírta, hogy „önként” távozik Izraelből. Az ugandai kormány pedig megvárja, amíg a menekültek megérkeznek az országba, de leszállni már nem engedi őket a járművekről – azonnal kitoloncolják őket egy harmadik országba, ami rendszerint a menedékkérők hazája. Így a kör bezárult.

A menekültek nagy részének azonban sikerül hozzájutnia egy ideiglenes vízumhoz Izraelben, ami viszont 2010 novembere óta önmagában nem jogosít munkavégzésre. Pontosabban: nem jogosít fel, de nem is tiltja a munkavégzést. Ez bizonytalanságban tartja a menekülteket és a potenciális munkaadót is. A menedékjogokért folyamodóknak így nem csak a biztonságos munka megtalálása nehéz, de sebezhetővé és kizsákmányolhatóvá is válnak. Ráadásul a foglalkoztatók ezen felbuzdulva jellemzően nem hajlandóak megadni olyan járandóságokat, mint az egészségügyi, vagy egyéb más biztosítás. Azoknak, akiket alkalmasnak találnak arra, hogy a menekült státuszt megkapják, egy elnyújtott adminisztrációs procedúrán kell keresztül menniük, mielőtt végleges döntés születik az ügyükben - mindez évekig tarthat. Ez alatt az idő alatt nem ritkák a rendőrségi rajtaütések és letartóztatások.  

Mivel hivatalosan nem küldhetőek vissza, a határon feltartóztatott bevándorlók jellemzően ideiglenes védelmet kapnak, amit sokan csak „késleltetett deportálásnak” neveznek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem kell azonnal visszatérniük saját hazájukba, ugyanakkor szinte semmilyen joggal nem rendelkeznek.

Eritreai menekültek Izrael utcáin. Fotó: AFP

…de akkor miért éri meg?

A legtöbb afrikai bevándorló (a menekültek 91%-a) Eritreából és Szudánból érkezik Izraelbe. Eritrea az egyik legelnyomóbb ország a világon: néhány vallás illegális, az embereket határozatlan időre sorozzák be a hadseregbe, ahol embertelen körülmények között szolgálnak. Aki pedig szembe megy a központi hatalommal, az börtönre, kínzásokra, vagy halálra is számíthat. Egy 2011 októberében tartott, a bevándorlók munkaügyeiről szóló Kneszet bizottsági ülésen, Danny Ayalon helyettes külügyminiszter azt mondta, hogy nem deportálnak senkit Eritreába, „mert Eritrea egy olyan ország, ahol nem tisztelik az emberi jogokat, és akárki, aki visszatér, életveszélyben van.”

A szudániak leginkább a népirtás, etnikai erőszak és polgárháború elől menekülnek a zsidó államba. A 38 éves, 6 gyerekes Tereza Maon december közepén volt kénytelen elhagyni otthonát, amikor Dél-Szudánban kitörtek a harcok a kormányerők és az ellenzék között. A házát teljesen kifosztották, családja eltűnt. „Minden össze volt törve, semmit nem hagytak nekünk” – mondta Maoun. „Még a ruhákat is elvitték” – tette hozzá elkeseredve.

Az egyedül maradt asszonynak már van tapasztalata efféle élményekben, hiszen az ország szétszakadása előtt, először Szudánból menekült el Egyiptomba 2003-ban, majd négy évvel később Izrael felé vette az irányt. 2012-ben azonban az izraeli kormány a családjával együtt kitoloncolta Izraelből.

Mit hoz a jövő a menekülteknek? Mit gondol erről a másik oldal? Milyen megoldási lehetőségek lehetnek? Erről a hétvégi, befejező részben szólunk.

Megalázó kisebbségi lét Izraelben

-kb-

Börtönszerű „feltartóztató központok”, megaláztatás erősen limitált jogok, kitoloncolás, korlátlan ideig való letartóztatás. Nagyjából ezekkel a kifejezésekkel írhatóak le egy átlagos afrikai bevándorló mindennapjai, aki Izraelben keresi szerencséjét.

Izrael szerte az elmúlt pár évben többször került sor tiltakozási hullámokra, és egyre erősebb lett a bevándorló ellenes hangulat. Támadások érték afrikai menekültek üzleteit és otthonait, sőt előfordult az is, hogy egy lakásra, illetve egy napközi otthonra házi készítésű bombát dobtak. Egytüntetéssorán aLikud párti politikus, Miri Regev az afrikai menekülteket Izrael testében élő rákos daganathoz hasonlította, és más Kneszet tagok is kérték azonnali őrizetbe vételüket, majd deportálásukat. Az izraeli lakosok panaszkodtak, hogy már nem érzik magukat biztonságban az utcákon – különösen Tel-Aviv déli részén.

Megélhetési bűnözés?

Izraeli jelentések szerint az afrikaiak által elkövetett bűncselekmények – amibe a betörés és a szexuális erőszak is beletartozik - száma növekvő tendenciát mutat az elmúlt időszakban.

Rendőrségi számítások azt mutatják, hogy Tel-Avivban a bűnesetek 40%-a köthető afrikaiakhoz. Ez természetesen nem hivatalosan alátámasztott adat, de sok rendőr úgy véli, mindez azért fordulhat elő, mert a kormány nem engedi őket dolgozni. Ezért a bevándorlóknak sok esetben a megélhetésükért kell bűnözniük (crimes of survival)… Yohanan Damino rendőrkapitány úgy fogalmazott: munkát kell biztosítani a menekülteknek, ezzel lehetne csökkenteni a bűncselekmények számát. 

Izraeliek tüntetnek, Tel Avivban a bevándorló munkások ellen, 2012-ben. Fotó: Haaretz

Különböző források 53 és 60 ezer közé teszik azon afrikaiaknak a számát, akik a saját hazájukban elszenvedett bántalmazások és üldöztetések elől menekülnek Izraelbe. Többségük Eritreából (36 000 fő) és Szudánból (14 000 fő) érkezik. Ez a két náció teszi ki a menedékkérők 91%-át, a maradék 9% leginkább kongói, libériai, vagy elefántcsontparti származású.

Rácsok mögött

2013 végére Izrael befejezte a több mint három éven át épített, mintegy 400 km hosszú kerítés építését az izraeli-egyiptomi határ mentén. Bár a jogosulatlan belépések száma ez által jelentősen csökkent, a jogvédő szervezetek szerint aggodalomra ad okot, hogy az üldözötteket nem engedik be Izraelbe. Így azok Egyiptomban maradnak, ahol egyáltalán nincsen garantálva személyes biztonságuk.

Egy „feltartóztatási központ” a Negevben, az egyiptomi határ közelében. Fotó: DW

Izrael a menekültek feltartóztatására börtönhöz hasonló központokat állított fel a Negev sivatagban. Ezeken a helyeken ezrével zsúfolódnak a menekültek, és egy ún. „átmeneti csoportos védelmezésben” részesülnek, ami azt jelenti, hogy kapnak bizonyos jogokat, hivatalosan el is hagyhatják a „feltartóztatási központot”, de naponta többször esnek át különböző ellenőrző procedúrákon. Amennyiben nem jelennek meg, olyan szankciókkal kell szembe nézniük, ami még jobban megnehezíti az életüket. Mindez szinte lehetetlenné teszi a munkavállalást és azt, hogy elhagyják a központokat.

Izrael nem szívesen ad menedékjogot eritreaiaknak, szudániaknak és kongóiaknak, mert, ahogy a volt belügyminiszter Eli Yishai mondta: „mint belügyminiszter felelősséggel tartozom azért, hogy az ország megőrizze cionista és zsidó karakterét.”

Az „önkéntes” deportálásokról, a „beszivárgók” elleni törvényről és a menekültek helyzetéről részletesebben a holnapi posztban!

-kb-

A kislány kopogott a busz ajtaján, de a sofőr nem engedte felszállni. Amikor pedig utóbbi kinyitotta az ajtót egy másik utasnak, a lány is megpróbált feljutni a járműre, de a buszvezető rákiáltott: „Nem látod, hogy nem szállítok feketéket?!”

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a fenti esetre az 1950-es évek Amerikájában került sor, azonban az incidens 2009-ben játszódott le Izraelben, egy izraeli buszsofőr és egy etiópiai származású zsidó lány között. A vezetőt végül beidézték fegyelmi tárgyalásra, ahol először 20 ezer új izraeli sékel büntetést szabtak ki rá. A következő évben pedig újabb 60 ezret (15980 USD) kellett fizetnie a károsultnak. A történetről Yasmin Keshet, az Izraelben élő etiópok jogaiért küzdő zsidó szervezet, a Tebeka munkatársa számolt be.

A Visszatérési Törvény (Law of Return) értelmében az etiópiai zsidók az állampolgárságot és teljes körű jogot kaptak az Izraelben való letelepedésre. A gyakorlatban a beilleszkedés ennél sokkal bonyolultabb.

Hozzászokott, hogy leniggerezik

Az etióp származású 32 éves Shay Sium életének nagy részét Izraelben töltötte, de azt mondja, az etiópiai zsidókat másként kezelik, mint a többi izraelit: a gyárak nem akarják foglalkoztatni őket, az ingatlantulajdonosok nem hajlandóak kiadni nekik lakásukat és vannak iskolák, ahol nem tanítják a gyerekeiket. Nem egyszer szembesült azzal is, hogy az utcán leniggerezték.

Körülbelül 125 ezer etiópiai zsidó él Izraelben, de a közösségek vezetői szerint nem tudnak teljes értékű állampolgárként viselkedni, hiszen állandóan szembe kell nézniük a diszkrimináció és a szocio-ökonomiai hátrányok okozta nehézségekkel. 2011 szeptemberében a Tebeka 281 gyerekről szerzett tudomást, akiket azért nem regisztráltak egy iskolában, mert etióp származásúak voltak.

Izraeli hírek szerint, néhány éve mintegy 120 ingatlantulajdonos döntött úgy, hogy bojkottálják a lakások bérbe- és eladását izraeli-etióp zsidók részére. Több száz etiópiai zsidó lepte el az utcákat 2012. január 18-án, Kiryat Malakhiban, hogy felemeljék szavukat a döntés ellen.„Ez nem elszigetelt eset” - mondja Yasmin Keshet, a Tebeka ügyvédje.

Teljes kiszolgáltatottság

Alacsony képzettségük és a nyelvi nehézségek miatt általában az átlagosnál jóval alacsonyabb bérért foglalkoztatják Izraelben az etiópokat, akik a nehéz körülmények miatt kénytelenek ezeket a munkákat elvállalni. Ráadásul az izraeli törvények lehetővé teszik, hogy ezeket az embereket szociális járulékok biztosítása nélkül foglalkoztassák egy évig, ezért általában a munkaadók tizenegy hónap után szoktak megválni az ilyen alkalmazottaktól, majd esetleg újra felveszik őket.

Az etiópok rugalmas közösséget alkotnak, de gyakran nem feltétlenül vannak azzal tisztában, hogy mi legális és mi nem, mert az új bevándorlók nem mindig beszélik rendesen a hébert. Az etióp-izraeli családok körülbelül 52%-a él a szegénységi küszöb alatt – összehasonlítva az izraeli zsidó lakossággal, ez az arány 16%. Egy 2008-as izraeli jelentés szerint az etióp-izraeli gyerekek 20%-a nem jár iskolába. A droggal való visszaélés igen elterjedt a fiatalok körében és a bűnözési ráta is magasabb, mint az izraeli társadalmon belül. Ezek az állapotok 2008 óta nem igazán változtak.

Shula Mola 12 évesen érkezett Izraelbe.“Egy vallási iskolába küldtek dolgozni, ahol keményen dolgoztam azért, hogy „igazi” izraelivé váljak. Akármikor valamit jobban tudtam az osztálytársaimnál, a tanárok mindig meglepődtek, hiszen én csak egy etiópiai vagyok. Egyetemre is akartam menni. De ők csak takarítónak vettek volna fel.”

A fenti problémák, a szegénység és a nehéz családi légkör sok esetben hozzájárul ahhoz, hogy az etióp-zsidók így elkülönülnek a társadalomtól. „Sokak helyzete reménytelen. Amikor a gyerek ezekkel a problémákkal szembesül, a szegény és alul képzett szülők nem tudják őket támogatni”- mondja Mola.