sd
Andrew Mwenda ugandai újságíró, akinek szavaira az egész világ figyel, saját országában azonban igyekeznek megfosztani őt publikálási lehetőségeitől. Mwenda szerint ugyanis nem a segélyek fogják kihúzni Afrikát a bajból. Nemet mondani sok milliárd dollárra furcsának tűnhet, ugyanakkor végre egy afrikai is elmondhatja, mit gondol Afrikáról.
Andrew Mwenda Fotó: Heidi Nordby Lunde
„Azt mondják, egy hatalmas segély jelentene megoldást Afrika problémáira. Én azt mondom, kösz, de nem kérünk belőle”– jelentette ki Andrew Mwenda, amire mindenki felkapta a fejét. „Hogyan mutatja a nyugati média Afrikát és mi ennek a következménye? A média az igazat mondja, de nem a teljes igazságot. Mert a fertőzések, a polgárháborúk, az éhezés az afrikai valóság részei, de csak kis részei. Afrikában 54 országából csak 6 országban vannak polgárháborúk. Afrikának fantasztikus lehetőségei vannak, de a nyugati média ezekről nem ad hírt. Ennek az a következménye, hogy az emberekben szánalom ébred és jótékonykodni akarnak. Küldenek élelmet az éhezőknek, békefenntartókat a harcolóknak és gyógyszert a betegeknek. Ezek azonban nem produktív segítségek. Nem teremt jólétet, ha gyógyszert kapunk. A jólét a jövedelemből fakadhat, jövedelem pedig csak úgy lehet, ha van munkahely, vagy lehetőség a vállalkozásra. Oda kell tenni a pénzt, ahol az gyarapodni tud: támogatni a magánbefektetéseket, a hazaiakat és a külföldieket egyaránt. Támogatni a kutatásokat, mert a tudás fontos része a jólét megteremtésének.”
Éhező férfi Ugandában. Fotó: matyichngony
Afrika a kétségbeesés kontinense
Andrew Mwenda szerint mi sem bizonyítja jobban az igazát, mint hogy kéregetésből és segélyből még soha, senki nem gazdagodott meg. „A cotonoui megállapodás értelmében az afrikai országok lehetőséget kaptak, hogy vámmentesen exportáljanak árut az Európai Unió piacára. Uganda 50 ezer tonna cukrot exportálhat, de eddig egy grammot sem küldtünk. Viszont ugyanennyit importálunk Brazíliából és Kubából. Több afrikai ország exportálhatna marhahúst, de még egyik sem élt vele. Az afrikai kormányok lehetőséget kaptak a nemzetközi közösségektől, hogy elkerüljék az együttműködést a saját állampolgáraikkal, viszont véget nem érő tárgyalásokat folytassanak az IMF-el, a Világbankkal, így ezek mondják meg, hogy mire van szüksége az afrikaiaknak. A folyamat során mi, afrikaiak kiszorultunk a politikából, a gazdaságból. A kormányok pedig rá vannak szorulva a segélyre, ezért azokra hallgatnak, akiktől azt kapják, nem saját állampolgáraikra. Afrika ma a kétségbeesés kontinense.”
